Miközben a transz Nyugat által szorongatott, csőd szélén egyensúlyozó magyar állam a sokszorosára emelt adómból napi tízezer sportújságot vásárol, szimbolikus ügyek garmadája biztosítja, hogy áldott szórakozottsággal emeljem le a polcról a világbajnok áfával – és immár inflációval – sújtott termékeket, mindenféle mulatós dalnokokon, padokon és féltehetségű kormány-irodisták rosszindulatú butaságain merengve.
Az elnyomottság homályos érzete, a fel nem fogott okokból bekövetkező frusztráció és a szegénység sajátos elegye aztán odáig irritálja a sokat szenvedett magyar pszichét, hogy jó megoldásnak (vagy tán kellemes időtöltésnek) tűnik a tájékozatlanul gonosz megjegyzések, kárörvendő röhögések és moralitásmentes kiskapuzások végtelen sora. Elég felidéznünk, miként reagált sok-sok polgártársunk arra a nyíltan sportszerűtlen viselkedésre, amit nemrég egy magyar teniszező tanúsított, egy téves bírói ítélet után lazán eltörölve a mementóként szolgáló nyomot. Úgy is van, jól csinálta, hiszen mindegy, hogyan, de nyert, innentől kezdve kit érdekel az a nyálas méltóság, kit hatnak meg a későbbi károgók (hazaáruló mind, a véleményéért fizetik – sietne máris hozzáfűzni valaki a Hír TV-n), jogilag rendben vagyunk, szabályt végülis nem szegett a gógyis magyar amazon, szóval ennyike, lehet sivalkodni. (Később a magyar teniszező elnézést kért az ellenfelétől - a szerk.)
Tegyük hozzá: ugyanaz a mélykeresztény személy, aki a fentieken röhécsel, jellemzően hisztérikusan ordítani kezd, ha valaki véletlenül a lábára lép a buszon. Úgy tűnik, szelektív ez a tűrőképesség dolog, hamar cérnává válnak a másokon számonkért kötélidegek.
Kissé tágítva az eset tanulságát: elkeserítő, ahogy ez a moráltalan csúfolkodás, felfelé nyaló, lefelé taposó, saját sikerét és elismerését csakis az erősebbtől váró, aztán nagy mellénnyel önnön rafináltságát és ügyeskedését ünneplő alapállás a legfelső köröktől a legalsó szintekig átjárja és uralja a sértett magyar lelkeket. E tekintetben vajmi kevés a különbség a rokoni szálakon meggazdagodott NER-lovagok és párszázezres alamizsnán tengődő eltartóik között. Amíg a bíró urak mérlegelnek, kushadunk, ám amint kimondják (akár jogtalanul), hogy igazunk van, ezerszeresére nő az arcunk – aki pedig összeomlik a nyilvánvaló igazságtalanságok és kivagyi provokációk súlya alatt, az bizony gyenge. Azon csak nevetni lehet, mit lehet, kell.
Visszaköszön ebből az oligarchák leplezetlenül cinikus arcoskodása egyik-másik cég, magánvállalkozás (esetleg állami szektor vagy magánnyugdíjpénztár) törvényesített elkobzása után; visszaköszön a szellemi posványban elégedetten doromboló „elit” és az őket istenítő, megnyomorított kisember egyformán széles vigyora, amikor náluk jóval képességesebb, komolyabb értéket teremtő művészek és szakemberek kényszerűen disszidálnak; és visszaköszön a Nagyvezér önelégült mosolya, ami a tömegek szemében még mindig elfedi a minden értelemben sötét tekintetet és a kényszeres zakóigazgatást egyaránt. Elvégre a mi népünk fia, jól megcsinálta, visítsatok csak ti ott a világ összes többi pontján (meg itthon is, nyugodtan), na, töltsél még egy tüskét, egyem a töködet. Nyert, oszt’ jónapot. Hát közben eltörölte a nyomot, istenem. Pereld be.
Fontos feltétele az elszabadult, semmire gőgös kárörömnek, hogy tét nélkül lehet kifejezni. Az alapvető normák figyelembevételén túl immár az alapvető összefüggések elfogadásával sem tartozunk egymásnak. Nem létezik olyan állítás, amelyre ne érkezne azonnali cáfolat – legyen szó kulturális termékről, politikai aktusról vagy épp a bolygónk alakjáról. Szokták mondani, hogy post-truth (igazság utáni) világban élünk, és bár ennek a politikai populizmus széleskörű diadalához is sok köze lehet, azért alapvetően a közösségi média a ludas: a „mindenkiből lehet (legyen!) véleményvezér”, a „mindenki hallathatja (hallassa!) a hangját”, a minden észszerű szempontot negligáló „egyenlőség” korszelleme.
Továbbá a tény, hogy a digitális korszakban elszoktunk attól, hogy a kézzelfogható, fizikai világunkban történik valami, nem a bitek és bájtok kényelmes barlangjában. Ha ilyesmivel szembesülünk, végtelenül zavarba jövünk. Ezért ejti rabul a kollektív képzeletünket a Titan (és elődje, a Titanic) katasztrófája, és ezért döbbent meg sokunkat a háború; az újabb generációk sokkos állapotban állnak a tény előtt, hogy 2023-ban, a tizenhatodik hatványra emelt meta-mémek és tíz másodperces videó-filmkritikák korában hús-vér emberek halnak meg, lövedékek csapódnak be, bombák pusztítanak. Amíg mi egymás reakcióvideóira reagálunk, valahogy mégis folytatódik a történelem.
Ahogy a gyűlölködő troll azonnal hisztériázni kezd, ha a legapróbb sérelem éri (és abban a pillanatban megérthetné, ha akarná, hogy bizony neki sem esne jól, ha hangosan kiröhögnék és elküldenék az anyjába), az egész roncstársadalomnak is a digitális buborékon túli, konkrét élményekkel kellene szembesülnie – amikor már nem elég álprofilokkal gyalázkodni, mert a bőrünkre megy a játék. Most is arra megy, csak elfedi a zaj. És a meredek csúszás nem áll meg, lassan alig tudjuk megkülönböztetni a gumicsontot az igazi határátlépéstől – lásd a fóliázást, a homoszexualitást és „öncélú szexualitást” megjelenítő könyvek eltávolítását a templomok, iskolák közelében lévő boltokból, ami már nemcsak üres szó és terelés, hanem bizony valóságos tett. A történelmünk zajlik, igen különös irányban, csak észre kellene venni.
Szerencsére a transz Nyugat által szorongatott, csőd szélén egyensúlyozó magyar állam a sokszorosára emelt adómból nem csak sportújságot, hanem megafonos hülyegyerekeket is vásárol. Biztos, ami biztos.
