A Milleniumra készült az ország. Bökönyben, a szabolcsi kis faluban 1896-ban alig ezren laktak. A Fő utcán, a templom környékén jól megfért egymás mellett a kocsma, a tanító háza, meg Schiffmannék kis szatócsboltja. Izidor sokszor szaladt hátra a tiszta szobába, hogy mindenórás asszonykájára vessen egy pillantást. A sparhelten forrt a víz, Palkó Anna, a bőbeszédű szomszédasszony ott állt a vajúdó Sára mellett. A férfi megnyugvással vette tudomásul, hogy a felesége még egyben van, bár nagyon nyöszörgött. Visszament a boltba. Dél körül járhatott az idő, Izidor éppen petróleumot mért egy hatalmas hordóból, amikor Anna rohant be széles mosollyal: „Megszületett Schiffmann Józsika!”
A faluban ebben az időben ötven zsidó család élt, volt saját rabbijuk, vágójuk és kis zsinagógájuk, ahol minden reggel és este imádkoztak a hívek. Bökönytől alig húsz kilométerre volt Nagykálló. Izidor másnap befogta a lovakat, elment Kállóba, a csodarabbi Taub Izsák sírjához, és megköszönte neki, hogy egészséges utóddal áldotta meg őt az Örökkévaló.
A kis Józsika jó eszű, eleven gyerek volt, apja beíratta a szomszédos újfehértói jesivába, és mire elérte a zsidó felnőtt életkort, a 13. esztendőt, már komoly céljai voltak: mindig mondogatta, ha nagy lesz, ő bizony elmegy a faluból, nagyon messze, talán még Pestre is. Addig azonban besegített otthon, esténként azonban mindig olvasott a petróleumlámpa mellett. Aggódva figyelték a világ eseményeit, már amennyi eljutott hozzájuk. Az első világháború már két éve pusztított, amikor Jóska, alig húszévesen megkapta katonai behívóját. Az olasz frontra vezényelték. Két évet szolgált, afféle mindenes volt. Isonzónál egy repesz eltalálta a bal kezét, de nem kellett amputálni, megúszta.
1919 januárjában jött vissza Bökönybe. Apja meghalt, anyját szélütés érte, otthonba került. József vitte tovább a családi boltot. Összejárt a két utcával arrébb lakó lánnyal, Goldstein Etellel, és 1921-ben elvette feleségül. Még ugyanebben az évben Schiffmann Józsefet vitézi renddel tüntették ki. A jegyző – Sós János – keresztény létére is jó kapcsolatot ápolt a zsidó közösséggel. Elment a rabbihoz és javasolta, hogy közösen ünnepeljék meg Schiffmann József királyi kitüntetését. Sós úgy gondolta, csináltat a hősnek egy arany pecsétgyűrűt, S. J. monogrammal.
A rabbi örült a kezdeményezésnek, és javasolta, legyen a gyűrű felnyitható, és helyezzenek bele egy rövid héber mondatot a Tórából, amelynek szintén S. J. a két kezdőbetűje: Smá Jiszroel, vagyis Halljad, Izrael! A gyűrűt a jegyző adta át Schiffmann-nak, szép beszéd kíséretében.
Aztán újra jöttek a dolgos hétköznapok, hetek, hónapok, évek, és egy idő után a zsidótörvényeket már Bökönyben sem lehetett nem tudomásul venni. Schiffmann Józsefet ez azonban nem érintette, mert háborús hősnek számított. Ám 1944. egy késő nyári estéjén hozzájuk is bekopogott a postás. Úgy szólt a verdikt, hogy másnap reggelre legyen menetkész állapotban az egész család, viszik őket Nyíregyházára. József azonnal a jegyzőhöz rohant, és kérte a mentességet, de a falu vezetője csak ingatta a fejét.
– A zsidóknak menni kell – hajtogatta, és abból sem csinált titkot, hogy ha tudna, sem akarna segíteni. A magyar érdek mindenekelőtt! Schiffmann Józsefnek még a lélegzete is elakadt. Amikor végre megértette, hogy ebből a csapdából nincs kiút, lehúzta ujjáról a monogramos gyűrűt, és letette Sós asztalára.
Auschwitzban kötöttek ki, és rajta kívül mindannyian a gázkamrákban végezték.
Mindeközben Sós még 1944 novemberében Pestre ment, és belépett Szálasi pártjába. A Duna-parti kivégzések aktív résztvevője volt. Különös módon az ujján mindvégig ott virított az a bizonyos gyűrű, a fedele alatt a tórai idézettel.
A háború után József visszatért Bökönybe, és hamarosan a kommunista párt tagja lett. Bár a falu amúgy mit sem változott, valahogyan mégsem volt már a régi. Egyedül volt, nehezen találta a helyét, mígnem egy szép napon össze nem futott gyerekkori játszótársával. Magda is egy szál maga jött vissza a pokolból. Egyre gyakrabban találkoztak, beszélgettek, míg végre az egyik péntek este mindjárt a gyertyagyújtás után megkérte az özvegy kezét.
Sóst a háború vége Budapesten érte. Igyekezett alkalmazkodni az új világhoz. Csak egyszer sodródott nehéz helyzetbe, amikor valaki jelentős összeget ajánlott az ujján lévő ékszerért. Azt hazudta, apai örökségétől semmi áron meg nem szabadulna.
József újranyitotta a boltját. Vevőköre hamar visszaszokott hozzá. Senki nem kérdezte a táborról, s ő sem hozakodott elő a témával. Mindent beszerzett, igyekezett mindenkinek a kedvében járni, de a pártmunkát sem hanyagolta el. Schiffmannról Salamonra magyarította a nevét. Látszólag minden a helyére került életében, de a lelke soha nem nyugodott meg. Hiányzott a háború előtti családja, mint ahogy friss asszonyának is az övéi. Minden az elveszejtettekre emlékeztette őket. Ezért is döntöttek úgy, hogy két faluval arrébb költöznek. Boltot nyitott ott is, jeleskedett a közéletben, hamarosan a település tanácselnöke lett.
Mindeközben Sóst a párt két évre a Szovjetunióba küldte tanulni. Amikor visszajött, a Belügyminisztériumban kapott állást, feladata az aprófalvak ideológiai és gazdasági felügyelete lett. Első önálló megbízatása pont abba a községbe rendelte, ahol József volt a tanácselnök.
A fekete Pobeda a tanácsháza előtt parkolt le. Sós a tanácselnök után tudakolódzott a titkárnőnél, aki bekopogott a főnökéhez, majd szélesre tárva az ajtót invitálta a pesti hivatalnokot: „Salamon elvtárs várja önt”.
Azonnal felismerték egymást. Az íróasztal mögött Schiffmann, vagyis Salamon, az ajtóban a megrökönyödött Sós, előrenyújtott jobbjának gyűrűsujján az ékszer. A találkozás rövid volt, és tárgyszerű. Megbeszélték az időarányos tervek teljesítését és a pártmunka aktuális teendőit. Egyébről nem esett szó közöttük.
Salamon kedvetlenül tért haza, végül mindenről beszámolt feleségének. A nő indulatosan vonta kérdőre, miért engedte futni Sóst, miért nem hívott azonnal rendőrt, s ha már akkor nem tette, most azonnal üljön neki, és írjon feljelentést. Ennyivel tartozik elhurcolt családjának! Óriási veszekedésbe torkollott a vitájuk, mert József nem akart kötélnek állni. Közölte elhatározását: nem foglalkozik az egykori jegyző múltjával. Másnap Magda a megyeszékhelyre utazott, és kitálalt a rendőrségen.
Sóst Pesten bilincsben vitték el a munkahelyéről. Első fokon halálra ítélték. Amikor ezt Salamon megtudta, tanúnak jelentkezett. Meghallgatása során elmondta, Sós emberséges hivatalnok volt, és a deportálások előtt sok bökönyi zsidónak segített a fővárosba menekülni, akik közül többeknek is a védett házakban sikerült átvészelniük a megpróbáltatásokat. A bíróság méltányolta az új tényeket, a vádlottat felmentették.
Sós visszament a munkahelyére, leült az asztalához, lehúzta az ujjáról a gyűrűt, felnyitotta a tetejét, kivette belőle a kis papírlapocskát, aztán szolgálati pisztolya után nyúlt. Sma Jiszroel – mormogta maga elé, majd lövés dörrent.Salamon a vonaton zötykölődött hazafelé, bámult ki az ablakon, és magában mormolta a kaddist.
Ez íz írás eredetileg a Magyar Hang 2020/16. számában jelent meg április 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/16. számban? Itt megnézheti!
