Ferenc pápa a közelmúltban Irakban járt, ahol találkozott az ottani nagy – síita és szunnita – muszlim irányzatok vezetőivel. És persze a keresztényekkel. (Utóbbiak száma töredéknyire csökkent az elmúlt évek polgárháborús eseményei miatt: a túlnyomó többség elmenekült Libanonba, Törökországba, máshova, Európába is.) A vezető téma az egymás iránti jóakarat, tolerancia. A pápa felkereste a kereszténység és az iszlám ottani szent helyeit, tisztelettel adózva nekik.
Nem ez volt az első ilyen látogatás, nem az első hasonló eset. Szent II. János Pál is járt Keleten; és még emlékezhetünk rá, ahogy találkozott a konstantinápolyi pátriárkával, és ahogy kölcsönösen megbocsátottak egymásnak egyházaik nevében is a múlt kölcsönös sérelmeiért. Keresztényekhez méltóan. Isten embereihez méltóan.
Igaz is, iszlám: egy nálunk élő egyiptomi keresztény teológustól hallottam, hogy a kereszténység azért van teológiai fölényben az iszlámmal szemben, mert az iszlám gondolkodás középpontjában az igazságosság áll, a keresztény gondolkodásban pedig a megbocsátás. Az igazság elérése lehetetlen, a megbocsátás mindig lehetséges, kicsiben-nagyban. Ha időnként mégis sikerül muszlim testvéreinknek is, például velünk, keresztényekkel szemben, annak őszintén örülhetünk. Van mit kölcsönösen megbocsátanunk.
*
Vasárnap délelőtt van, nagyböjt ideje. Miseközvetítést hallgatok Kunszentmiklósról az otthoni karanténban. A szentbeszéd fő témája a bűnbocsánat: annak felszabadító hatásáról és béketeremtő erejéről szól. Nehéz kérdés, mai helyzetünkben különösen aktuális. Százezernyien hallgatják.
Számos ember él velünk és közöttünk, akiket a közeli vagy távolabbi múltban egész életükre helyrehozhatatlanul tönkretettek, kifosztottak, megnyomorítottak testileg-lelkileg. Meg tudom érteni, ha nekik a megbocsátás nehezükre esik vagy éppen lehetetlen.
De itt most nem róluk lesz szó. Hanem azokról, akiket nem ért ilyesmi; ám nemhogy megbocsátani nem akarnak, de éveken-évtizedeket át céltudatosan fenntartják a társadalmi gyűlölködést, mert abból kívánnak megélni és hasznot húzni. Mindehhez ideológiát is fuserálnak történelmi emlékezetről meg hasonlókról szónokolva. – Például évszázada elkövetett, állítólagos vagy valóságos bűntetteket emlegetve szüntelenül, olyan emberek bűneit, akiknek talán már a gyermekei sem élnek, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a ma élőket sározzák be vele, és fordítsák egymás ellen.
Az indíték tehát a politikai haszonszerzés, mások, a nemzeti közösség kárára. Például olyan módon, hogy államilag fenntartott gyűlöletipart teremtenek hatalmi helyzetből és közpénzből, milliárdos költségekkel, a saját érdekükben. Mindent erre használnak fel a keleti menekültek európai megjelenésétől a mostani világjárványig. A cél a gyűlölködés fenntartása és elmélyítése évtizedes-évszázados sérelmek véget nem érő emlegetésével, sokszor mértéktelen eltúlzásával, történelemhamisítással is fűszerezve. Azzal a nem is leplezett szándékkal, hogy elevenen tartsanak sok évtizedes vagy akár évszázados történelmi sebeket más népekkel vagy vallásokkal, de honfitársakkal szemben is; olyanokat, amelyeknek mai életünkre már semmilyen közvetlen kihatásuk nem lenne. Mindezt tömeges méretekben, a tömeghírközléssel visszaélve, naponta 24 órában mérgezve az ország légkörét, mindennapjait és lakóinak lelkét, fenntartva az engesztelhetetlen gyűlöletet.
Ehhez eszköz a szüntelen konfliktuskeltés és ellenségkeresés, békétlenség szítása országon belül és kívül, a végletekig felzaklatott és hiszterizált ország érdekeit semmibe véve. Felsorolni is képtelenség, kik lettek ellenségként megjelölve és kárhoztatva Brüsszeltől Hódmezővásárhelyig, a hatalom pillanatnyi érdekei szerint.
Mindez az ország lakosságának erkölcsi lezüllesztésével jár, amint látjuk. Az erkölcs magva és célja a közérdek volna, valamely nagyobb, leginkább a nemzeti közösségé. Ez pedig ilyen körülmények között lehetetlen.
Mindez tudomásul vehető volna mint a politikai tevékenység – akár küzdelem – eszköze, velejárója. A magyar lakosság így tért napirendre mindezek fölött, beleszokva-beletörődve abba, ahogy a gyűlölködés megrontja az országot.
De ennek tudata persze hamis. Egyrészt mert a politika nemcsak a vetélkedés, hanem az együttműködés terepe is lehet, sőt kell lennie, főként országon belül. Számos példa van arra, hogy a közéletet nem feszítik a honfitársak és mások elleni, államköltségen felszított indulatok; ahol a politika nem egymás tönkretételéről, hanem az együttműködésről, a partnerségről szól országon belül és kívül. Ennek a kölcsönös tolerancia és kiengesztelődés a feltétele.
Hogy a nemzeti közösség számára mi előnyös és kívánatos, nem kérdés. Az sem kérdés, hogy miféle országok sikeresek: a konfliktusoktól szétdúltak, vagy az egyetértésre törekvők.
*
Ha nem is szívesen, de tudomásul lehet venni, hogy a politika az érdekütközések terepe is. Ezek pedig különféle eszközökkel folynak, és a politikusok belesodródhatnak a fent érintett magatartásokba. Előfordul, hogy egy párt vagy érdekcsoport nem válogat az eszközökben, és az ellenfelei sem. Ez a valóság, ilyen a világ: akár tudomásul is vehetjük.
De azt már nem, ha az ilyen politika és az ilyen politikus kereszténynek nevezi magát.
Az, aki megbocsátásra képtelen régen meghalt „ellenségekkel”, akár saját honfitársaival szemben sem, az idők végezetéig emlegetve évtizedes-évszázados vétségeket és sérelmeket, e célból hazugságipart működtetve, annak termékeit tömegesen terjesztve határon innen és túl. Sőt maga teremti és élezi az ellentéteket és konfliktusokat, ellenségként emlegetve a fél országot és fél világot.
Ha megteszi, lelke rajta; de ne nevezze magát kereszténynek. Mert ez így a kereszténység erkölcsi megkárosítása, lejáratása. Ez pedig elfogadhatatlan. A kereszténységen élősködő politika azért is ártalmas és erkölcstelen, mert diszkreditálja és lejáratja a vallást.
A keresztény egyházak feladata volna, hogy az ilyen magatartás ellen fellépjenek. Emeljék fel ellene a szavukat, hogy ne legyenek társutasai, ne vállaljanak közösséget vele, ne támogassák se tevőlegesen, se hallgatólag. Mert ez, részleteiben és lényegében, szögesen ellentmond a Evangélium betűjének, szellemének és az emberi tisztességnek.
Az sem kétséges, hogy a kölcsönös megbocsátást a hatalmi helyzetben lévőknek kell kezdeniük.
És igen: Krisztus a keresztényeknek megparancsolta az ellenség szeretetét. Ez nehezen teljesíthető és ritkán teljesülő elvárás. Na de aki abból él, hogy keresztényi mivoltát hangoztatja másokkal szemben, attól elvárható.
A mai hatalom és a propaganda lélekmérgező és erkölcsromboló. Minden erejével a kiengesztelődés, a megbocsátás ellen dolgozik. Pénzt és fáradságot nem kímél, hogy a kölcsönös megbocsátást lehetetlenné tegye. És ez nem jó.
Nem jó, ha a politikai hatalom működését és kommunikációját az engesztelhetetlen gyűlölködés jellemzi. Nem jó, ha a hatalom ellentéteket szít ahelyett, hogy tompítaná és elsimítaná azokat, ami a dolga lenne.
*
Lehet persze ezen vitatkozni, de én így látom. Nem ellenségeket kell kreálni és keresni az országon belül és kívül, hanem barátokat szerezni, a megbocsátás erejével is. Volna mit egymásnak megbocsátanunk.
„Egymás testvérei vagyunk. Hívő ember lelkében nem verhet fészket a gyűlölet. A hívő ember szíve nem ismer ellenséget. (… ) A békéhez nem győztesek és vesztesek kellenek, hanem testvérek, akik a múltbeli félreértések és sebek ellenére felülkerekednek a konfliktusokon” – mondta a Szentatya a próféták földjén, a zsidó, keresztény és muszlim vallás bölcsőjében. Megbékélésre, kiengesztelődésre és megbocsátásra biztatva.
A gyűlöletkeltés rombolja, a megbocsátás pedig gyógyítja és építi az országot, erősíti a társadalmat. Szükségünk volna rá: nem nélkülözhetjük a kereszténység szellemét. Most sem, máskor sem, soha.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/14. számában jelent meg, április 1-jén.
