A minap szerencsére rájöttem: a vonatozás a négy fal között is megoldható. A felismerés spontán következett be.
Gazda Albert
Hajlamos vagyok feltételezni: Tamási Áronnak igaza volt, amikor az Ábel-trilógia végén azt írta, azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Hogy hogy létezhet egy ennyire anakronisztikus-posztapokaliptikus hely Magyarország közepén, mint a Népsziget, azt nem egészen értem, szerencsére nem is kell, érezni az ilyet érdekesebb.
Le vagyok maradva, mint a pinty, és nem is vágyom rá, hogy korszerű legyek a mozgóképes kultúra területén. A múlt vonz ezen a vonalon.
Legyenek óvatosak álmukban, és ha ébren vannak, akkor olvassanak mindennap. Gion Nándor emlékét pedig ápoljuk szeretettel a 80. születésnapján és azután is mindig.
Igaza van a feleségemnek: mehetnékem van. De nem a múltba. Azt akarnám megnézni, hogy mi van annak a helyén, ami valaha volt.
Noha csupán január van, máris úgy tűnik, a vakcina lesz az év szava, amennyiben csoda nem történik, és az oldás vagy a lazítás meg nem előzi a végére.
Ha jobban belegondolnánk, igenis furcsának kellene gondolnunk, hogy mennyire nem tudunk semmit azokról, akik az elmúlt néhány évszázadban hozzánk hasonló utakat voltak kénytelenek bejárni.
Saját öregedésünket, kopásunkat, elhasználódásunkat, múlásunkat hajlamosak vagyunk összekeverni a világ pusztulásával. Különösen akkor, amikor kataklizmákként is értelmezhető jelenségekkel szembesülünk.
Az élet nem fenékig tejfel, és ami igazán vagány benne – mint a káposztás paszuly –, azt akkor kell megbecsülni, amikor megadatik.
Szerintem soha az életben nem volt még olyan, hogy egy év ekkora sebességgel tűnjön el a palettáról.
Csőre Gábor elképesztő teljesítményt nyújtott a Toldiban. Száz százalékokban mérni színészi produkciót talán dehonesztáló, tehát maradjunk annyiban: minden tehetségét kitette a deszkákra ez az ember.