Barion Pixel
HIRDETÉS - AIP
HIRDETÉS - AIP

Egy egész generációt tönkretettek az okostelefonok?

Szerző: | 2020. november 29., 11:30 | Tudomány

Gyerekek játszanak mobiltelefonjukon India északi részén, Szrinagar környékén, 2019. október 10-én (Fotó: Reuters/Danish Ismail)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

A gyerekek és a kamaszok néhány éve egyre ritkábban mennek el otthonról, és egyre gyakrabban lesznek depressziósak. Mi is történt valójában? A társadalomban gyökeres változást észlelhetünk: az okostelefonokhoz már a legszegényebbek is hozzáférnek. Ez a kétrészes cikk a lengyel Pismo című havimagazinnal való szakmai együttműködésünk keretében jelent meg.

HIRDETÉS - AIP

Hétköznapi példa: a fiamat és barátját egyik iskolás társuk tizenkettedik születésnapjára viszem el kocsival. Mindkét tizenévesnek van okostelefonja. A fiam már ismeri az anyját, ezért a felügyelő alkalmazásokkal teletűzdelt telefonját a hátizsákjában pihenteti, hogy feleslegesen ne bosszantson. A barátja pedig – nevezzük magyarosan Pistinek – a sajátját az orra előtt tartja. A telefonból áradó hangok alapján feltételezhető, hogy földönkívüliek inváziójába csöppentünk, akik technológiailag igen fejlettek (lövöldözést és lézerfegyverek hangját halljuk), mégis talán leginkább a kecskékre hasonlítanak (a háttérben olyan mekegést hallunk, mintha egy kos héliumot szívott volna). Pisti nagy lendülettel püföli az ujjával a képernyőt, a fiam pedig úgy tesz, mintha tojna a földönkívüli kecskékre, de közben fél szemmel bandzsít a képernyőre.

– Pistike – vágok bele nagyobb bizakodás nélkül –, tudnánk egy kicsit beszélgetni?
– Pontosan – mondja a fiam, a kis talpnyaló.
– De hát beszélgetünk – mondja Pisti, és továbbra is az iPhone üvegét ütögeti.
– Hiszen beszélgetünk – mondja a fiam, akinek a lojalitása ma elég ingatag.

Az út további részében az őrült kecskék lézerfegyveres koncertjét hallgatjuk. A technológia sötét oldalára érzékeny Paul Virilio filozófus állítása szerint az, aki feltalálta a hajót, egyben a hajószerencsétlenséget is feltalálta. És számolt a kikészített anyával, aki lassan alig képes visszatartani magát, hogy Pistit ki ne rakja a nagy semmi közepén a kocsiból.

A telefonra tapadt gyerek a „társadalmi tájkép” eltávolíthatatlan elemévé vált. A lengyel elsősök körülbelül nyolcvan százalékának van okostelefonja, a többiek pedig a szüleik vagy gondviselőik eszközeit használják; kamaszok esetében viszont már a mobilneten töltött öt óra az alap, az idősebb gyerekek átlagosan napi nyolcvanszor nyúlnak a telefonjukért. Ez természetesen nem lengyel sajátosság, hasonló a helyzet az amerikai, brit vagy cseh gyermekekkel is.

Gyermekeink összenőnek az okostelefonokkal és a tabletekkel?

„Nézz körül!” – írja Nicholas Kardaras függőségszakértő pszichológus, A képernyő rabjai – Avagy hogyan rabolja el gyermekeinket a képernyő, és hogyan törhetjük meg a varázslatot című könyv szerzője. „Nézz be bármely étterembe, ahol gyermekes családok vannak; kukkants be egy olyan helyre, ahol gyerekek és kamaszok tartózkodnak, például pizzériába, focipályára, a barátok lakásába. Mit látsz? A gyerekek zombifikálódását: lehajtott fej, üveges tekintet, a képernyő derengő fényével megvilágított arc. Mint a Testrablók támadásában az arckifejezés nélküli emberek, akik elvesztették a lelküket, vagy az Élőhalottakban a zombik, egymás után adják meg magukat a digitális járványnak”.

Erős szavak, találó megfigyelés. Míg a saját hisztimet általában teljesen ésszerűnek és kimértnek tartom, mások hisztérikus reakciói már megálljt parancsolnak, és gondolkozásra késztetnek. Kardaras vészjósló szavait olvasva elgondolkodtam tehát: talán a kék derengés a gyermekem arcán nem egy csapás, hanem inkább a mai idők átlagosnak tekinthető betegsége? Valóban tartanunk kell attól, hogy a gyermekeink és kamaszaink összenőnek az okostelefonokkal és a tabletekkel? Vagy nem szabadna rögeszmésen felügyelnem a találkozásait a Snapchattel, a YouTube-bal és az űrkecskékkel?

Választ keresve bukkantam rá Jean Twenge pszichológus iGeneráció című könyvére. Twenge az elsődleges ösztöneim szövetségese – a mobil technológiával kapcsolatban inkább rossz híreket tálal. Szerinte a fekete tükörbe meredve, a fiatalok szövetséget kötnek a gonosszal, és a Szilícium-völgyre hagyják azt, ami a legértékesebb: a saját boldogságukat. Tönkretettek-e az okostelefonok egy egész generációt? – Twenge könyvét ezzel az ütős című cikkel harangozta be a The Atlantic című lap.

Twenge azt állítja, hogy nem a technológia kritizálása volt a cél: ő csak meg kívánta vizsgálni az iGeneráció, azaz az 1990-es évek második felétől született gyerekek viselkedési és pszichológiai trendjeit. Meglepődve konstatálta, hogy 2012 körül a grafikonok megőrültek: a tinik depressziós tüneteit követő grafikonok az egekbe szöktek, az öngyilkossági rátához hasonlóan, míg az életelégedettség és a boldogságérzet görbéje kimondottan lefelé halad. „A generációs adatokat tartalmazó elemzéseim során – amelyek közül valamelyik az 1930-as évekre nyúlik vissza – még sosem láttam ilyet, írja Twenge. – Először azon gondolkoztam, hogy lehetnek-e ezek véletlenszerű jelzések, amelyek egy-két év alatt eltűnnek. De nem így lett. Az amerikai gyerekek és tinik néhány éven belül úgy hullottak a mélybe – mint írja – a szellemi szirtről, mint a lemmingek.”

A változás túl későn történt, hogy a gazdasági válságot okolhassuk; látszólag nem volt semmi köze a társadalmi osztályhoz sem, illetve az Amerikában zajló demográfiai változásokhoz: egy átlagos, szegény bronxi afroamerikai fiúnak hasonlóan sok öngyilkossági gondolata volt, mint annak az átlagos szőke lánynak, aki a maine-i családi birtokot elhagyva egyenesen a Yale Egyetemre tartott. Ebben az időben a gyerekek körül a társadalmi tájképben csak egyetlen radikális változás történt: az okostelefon a legszegényebbekhez is eljutott.

Nem tudják, hogyan kellene felnőni

Az okostelefonnal és a tablettel együtt a gyerekek megkapták a játékokat (amelyek korábban csak élőben működtek játékként), a YouTube-ot, amely helyettesíti számukra a tömegmédiát, és mindenekelőtt a közösségi médiát, az üzenetküldő alkalmazásokat, amelyek áthelyezték a társadalmi életet az iskola környékéről, a játszóterekről, a focipályáról és a házibulikból a kis négyszögbe zárt virtuális világba. És Twenge szerint ez a hirtelen váltás a szabadtéri foglalkozásokról a telefonra jelenti a legnagyobb különbséget az iGeneráció és a többi generáció között. Miben is rejlik ez a különbség? A gyerekeink egyszerűen nem nagyon tudják, hogyan kellene felnőni.

Mert hát mi, idősebb generációk hogyan rohantunk a felnőtté válásba? A testi szabadságunk révén – elmentünk kocsmázni, bulizni, este lógtunk a haverokkal. Twenge megjegyezte, hogy

a szabadtéri foglalkozásokkal együtt tűnnek el olyan cselekvések, amelyek korábban a felnőttség ízlelgetését jelentették – a baráti összejövetelek, a bajba keveredés, sőt még a szex is.

Még tíz évvel ezelőtt, minél idősebbek voltak a fiatalok, annál többet csavarogtak; a mai tizenhét évesek ritkábban járnak el otthonról, mint tették ezt a tizenhárom évesek 2009-ben.

Ösztönösen megértem ezt a trendet, mivel látom a fiam barátait – legtöbben az interakció során már nem is néznek egymás szemébe; van, aki számára a közös program netovábbja a képernyő közös bámulása.

Ebben az esetben miben rejlik a fizikális találkozás valós hozzáadott értéke? A fiúk állítólag mindig is jobban szerették a közvetett kapcsolatot, például a sporton vagy egyéb aktivitáson keresztül, de a változás így is drasztikus. Ha a Twenge által vizsgált trendek fennmaradnak, ezek a fiúk középiskolásként statisztikailag kevesebb élőben szerzett tapasztalattal rendelkeznek majd, mint az én generációm: nem járnak majd haza éjfél után, nem csókolóznak a suli mögött. És annak ellenére, hogy ennek megvan az előnye is (a gyerek drogozás helyett a szobájában tölti az időt, vagy nem a gyorsforgalmi út mellett focizik), mégis mindig éppen ezek az idétlen kalandozások a felnőttkorba, a szkanderezés a kiszámíthatatlan valósággal, a szülői hatalom felett aratott apró győzelmek és a valós barátságok győzték meg a leghatékonyabban a gyerekeket és a kamaszokat, hogy az életnek van értelme.

„Ha a tinik kevesebbet dolgoznak, kevesebb időt töltenek a házi feladatokkal, kevesebbet mozdulnak ki és kevesebbet isznak, akkor mit csinálnak? – kérdi Twenge. – Egy iGenerációnak nevezett generáció esetében a válasz egyértelmű: ne is keress tovább a kezükben lévő okostelefonnál.” A „Hol van Pisti?” kérdést a „Min van Pisti?” kérdésre cseréltük – Pisti pedig lehet éppen a YouTube-on, a Snapchaten vagy a TikTok on. Twenge szerint pont ezek a közösségi platformok okozzák a depressziót.

Egy hét Facebook-elvonás is növeli a boldogságot

Be is kellene viszont bizonyítani, hogy a gyerekek szellemi problémáinak éppen az okostelefon-használat az oka, és azok nem csak a velejárói. Léteznek komoly utalások, amelyek azt bizonyítják, hogy itt mégis létezik ok-okozati kapcsolat. Az első észszerű: ha már tudjuk (hiszen tudjuk), hogy léteznek hangulat- és életminőség-növelő aktivitások – sport, találkozás a barátokkal, időtöltés a családdal, kapcsolat a természettel, vallási szertartások –, és azt is tudjuk, hogy ezeket az aktivitásokat egyre jobban kirekeszti az online világ, akkor legalább annyit meg tudunk állapítani, hogy a mobil technológia a gyerekeket elválasztja attól, ami korábban elégedettséget biztosított nekik. De többet is tudunk:

a fiatalok online aktivitásai nem csak az egészséges működésüket blokkolják, rossz hatással is vannak rájuk.

Egyre több kutatás igazolja, hogy a közösségi média használata az életelégedettség egyértelmű csökkenését okozza – például Morten Tromholt kutatásai, aki több mint ezer személyt vizsgált meg, és felfedezte, hogy még egy hét Facebook-elvonás is látványosan növeli a hangulatot és a boldogságérzetet.

A mobilinternet soha nem hagy minket békén – nem lehet hazaszökni az üldözők elől, a Whats App-üzenet a szobánkban is utolér. Amikor bármely napszakban mindenki mindenkinek a háta mögött beszélgethet, állandó bizonytalanságban élünk – annak idején a gonosz osztálytársak csak az osztályterem sarkába húzódva suttogtak, ahol az áldozatok látták őket, és így megérthették kizárásuk struktúráját; manapság a neten folyamatosan sugdolódznak. Ez az állandó háttérzaj testtelen formát öltött. Twenge írja: „Ha nem tartozol az iGenerációba, gondolj vissza a középiskolára. Mire emlékszel a legélénkebben? Talán a bál utáni bulira, az első csókodra vagy azokra az időkre, amikor a barátaiddal bajba kerültetek a plázában? Valószínű, hogy valami olyan lesz, ami akkor történt, amikor (…) a szüleid nem voltak ott. (…) A maiak mire fognak emlékezni? Azokra a vicces üzenetekre, amelyeket a barátaikkal váltottak? A legjobb szelfijükre? Egy mémre, amely virális lett?”

A közösségi média használata és a hangulatcsökkenés közötti összefüggés jobban szembetűnik a lányoknál. Ez részben abból a tényből ered, hogy a fiúk összességében több mobiljátékot fogyasztanak, míg a lányok az okostelefonokat gyakrabban használják lájkolásra, fényképek posztolására és cyberstalkingra (például az őket érdeklő személyek profilját böngészik). A fiúk mégis jobban boldogulnak a Snapchat és a Facebook világában, és valószínűleg azt is tudjuk, hogy miért. Az egyik hipotézist Nancy Jo Sales újságíró, a fantasztikus Amerikai lányok: szociális média és a tinédzserek titkos élete című riportkönyv szerzője javasolja.

Sales eszünkbe juttatja azt a tényt, hogy az általunk ismert közösségi médiát a „Hot or not” oldal inspirálta, ahol arra kellett szavazni, hogy az adott lány hot (vonzó, csinos), vagy nem. Innen eredt Mark Zuckerberg ötlete, aki megalkotta a Facemasht, amely később átalakult Facebookká. „A közösségi média kultúrájának nagy része – írja Sales – bizonyos értelemben a »hot or not« folyamatos leképezése – az emberek és tárgyak, leggyakrabban pedig a nők és kislányok testi vonzerejének elismerése vagy elvetése körül forog.”

Várva a lájkokról szóló értesítéseket

Telefonnal a kezében mindenki a saját személyének éjjel-nappali kurátora a közösségi médiában, de a kislányok ezt jóval nehezebben viselik el, mert szükségszerűen összefügg a tárgyiasításukkal és a szexualizációval. Salest, aki felkereste a tiniket, hogy megismerje a szokásaikat, eleinte felkavarta az a tény, hogy a tizenhárom éves lányok cuki fotóit a velük egyidős fiúk úgy kommentelték, hogy „P*csa” vagy „Jó a segged”. De annyira sok volt ebből, hogy végül már neki sem szúrt szemet. Hasonlóan, mint az a tény, hogy egy tizenhárom éves lány néhány órát tölt sminkeléssel, mielőtt egy fotót készítene az Instagramra.

Mint Sales könyvéből megtudjuk, egy tipikus tizenéves internetlakos lány nem oktatócsatornákat néz a YouTube-on, hanem csücsörítő szelfit készít, mély dekoltázzsal, majd nyugtalanul forgatja a telefonját, várva a lájkokról szóló értesítéseket; este elküldi a fejletlen melle fotóját egyik iskolatársának, aki azzal zsarolta meg, hogy ha nem küld neki meztelen fotót, mindenkinek azt fogja mondani, hogy szájjal kielégítette.

Íme egy átlagos nap az okostelefont használó kamasz lány életéből. Egy nap, amely – akármennyire drámaian hangzik is – az utolsó napja is lehet. Időnként egy-egy kislány öngyilkosságot követ el, mert valaki szétküldi a suliban a meztelen fotóit, vagy a neten „ronda p*csának” nevezi (mint a floridai Jessica Laney-t, aki 2012-ben felakasztotta magát). Az anonimitás vagy csupán az, hogy nem szembesülnek élőben az áldozattal, a fiúkból és a lányokból is a legrosszabbat hozza ki, míg a valós találkozás általában hatékonyan visszafogta őket. Igazából elég frusztráló, hogy bármennyire is küzdünk ellene, mindig lesz olyan csatorna, amelyen át el lehet vonatkoztatni a lányok emberi mivoltától, és tárgyiasíthatjuk őket.

Gondolhatnánk, hogy erős ellentétben áll egymással a Twenge által jellemzett lassított fejlődés és a Sales által feltérképezett közösségi média túlszexualizált és trágár világa. De a látszat csal – az ellentmondás csak látszólagos. A felnőtt tartalmak nagy mennyiségű fogyasztása, a patostreamerek követése (akik például, mint a népszerű lengyel Daniel Magical, saját nagymamájukat verik a nézők adakozásáért), illetve a kihívó pózolás sem azonosítható a valós felnőtté válással. Néha csak levezeti a lázadási impulzust, és leszoktat a normális interakciókról, így még jobban sérül a felnőttség. „Harmincéves serdülők… és tízévesek, akik a YouTube-on »már mindent láttak«. Hogy is történt ez? – kérdi Kardaras A képernyő rabjaiban. – Hogyan váltunk szexualizált gyerek-felnőttek és ugyanakkor, paradox módon, harmincéves kvázikamaszok társadalmává?”

A fiatal fiúknál ugyanez az ellentmondás gyakran másképpen nyilvánul meg: rendkívül tapasztaltak a pornográfia terén, viszont egyre csekélyebb a szexuális aktivitásuk. Számos kutatás azt bizonyítja, hogy a kisfiúk a nyolcadik és tizenkettedik életévük között néznek először pornót. A pornográfia által átrendezett fiatal, plasztikus agyuk a megfigyelő szintjén sajátítja el a szexuális izgalmat, és miután korán szembesülnek az erőszakkal és fétisekkel teletűzdelt képvilággal, később nehezükre esik a normális szexuális élet megkezdése. Valójában hogy válhat így valaki felnőtté?

Folytatjuk.

Karolina Lewestam (szül. 1979), a Boston Universityn doktorált filozófiából, előadó a Varsói Egyetemen. A Dziennik Gazeta Prawna publicistája és rovatvezetője, három alkalommal jelölték a Grand Press díjra.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/17. számában jelent meg április 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/17. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS - AIP

Címkék: depresszió, fiatalok, függőség, játék, közösségi média, okostelefon, technológia


HIRDETÉS - AIP

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANGRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS - AIP

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Az élet meg minden podcast – Ferber Katalin

Fotó: Az élet, meg minden

Árnyék podcast – Öngól

Pin It on Pinterest