Élet a Facebookon túl – egy hónap a közösségi oldal nélkül

Mondom a lényeget: egy hónapig Facebook (Fb) nélküli önkéntes számkivetettségbe vonultam, és még élek. De azt még nem tudom, jó volt-e ez nekem így.

Önök fent vannak? Nem alvásilag, hanem az Fb-n. Mint sokan mások, én sem figyelek fel minden hírre az újságok internetes oldalain, például ezért is jó dolog fent lenni a Facebookon: ha egy általam fontosnak tartott cimbora megoszt valamit, akkor azt nem véletlenül teszi, tehát érdemes elolvasni. Más kérdés, hogy vannak olyan ismerőseim, nem is kevesen, akik ugyan civil foglalkozást űznek, gyakorlatilag hírügynökséget üzemeltetnek az oldalukon. Emelkedik a benzin ára? Egyfejű nyúl született Bátonyterenyén? Arzén volt a tapétában? Megosztják. Én meg a huszadik megosztás után verem a fejem a klaviatúrába.

Stílusos lett volna, ha a lehetőséget az emlegetett közösségi oldalon veszem észre, de nem így történt. Egy hírportálon, talán az Indexen láttam a következőket (nem szó szerint):

Most itt a lehetőség. Olyan résztvevők jelentkezését várják egy magyar kísérlethez, akik egy hónapra felfüggesztik Facebook-profiljukat. A kutatók azt szeretnék megtudni, milyen hatással van a közösségi média a mindennapjainkra, és miként alakítja át az életünket, ha úgy döntünk, többé nem megyünk fel az oldalra.

A szakirodalom virtuális identitás-öngyilkosságnak nevezi ezt a jelenséget, ami miatt kicsit pánikba estem, hiszen eddig nem gondoltam át, hogy nekem ilyenem is van. El is meséltem a szomszédomnak, Ernő bácsinak, de ő csak legyintett: ezt a virtuális identitás izét egyszer ő is elkapta, de az orvos adott rá kenőcsöt, és elmúlt.

Minden nagyon gyorsan történt. Az első kérdőívben volt egy olyan kérdés, kikkel osztom meg, hogy mostantól felfüggesztem a profilomat – hát én senkivel. Persze otthon szóltam, meg a szerkesztőségi csoportba is beírtam, hogy szevasztok, de ennyi, azután kiléptem. Na, ez például mindjárt nagyon zavart. Hogy beírtam a viszlátot, de a reakciókat már nem nézhettem meg. Ejtettek értem könnyeket a kollégák? Volt szívecskés emotikon? Lehet, hogy kinevettek? Hülyének tartottak? Mindjárt egy olyan kérdéskör, ami a kutatás szempontjából is fontos: hogyan viseljük a „kirakat” hiányát?

Hát, én felemásan. Vannak berögzült dolgaink, rég leszokott dohányosok időnként önkéntelenül nyomkodni kezdik a kekszet a hamutartóba, leselejtezett versenylovak felkapják a fejüket a galopp-pályánál, miközben a teherautó a vágóhídra viszik őket, az egyszeri internetező meg néz bután a telefonjára, miközben várja a buszt. Úgy érzi, már minden fontos tudnivalót elolvasott, nem kezd tehát híroldalak nyomkodásába, de felködlik benne, hogy kedvenc Fb-csoportja, a Bontatlan Magnókazetták Rajongói vagy a Paleo-Vegán Mesterreceptek valamelyik tagja biztosan feltett valami érdekes tartalmat, tehát mégis inkább nyomkodna. De nem lehet, a telefonján a közösségi oldal ikonját törölte, így nincs más lehetősége, mint a toporgás.

És néhány nap toporgás után az egyszeri, de önként nem fészbukozó internetező rácsodálkozik, hogy miközben ő minden reggel a telefonjába hajolt hasztalan, észre sem vette, hogy kitavaszodott, és a nők levették a kabátjukat. És egyébként szép felhők kúsznak az égen, és arról is lehet töprenkedni, hogy ezt úgy is hívhatnánk, hiszen divatja van: énidő.

A kutatók hetente küldtek levelet, ilyen dolgok felől érdeklődve (zárójelben a válaszaim):
– Beszűkültek az emberi kapcsolataim? (Nem.)
– Problémáim lettek a munkám szervezésével, kapcsolattartással? (Igen.)
– Problémáim lettek a magánéletemben? (Nem.)
– Tájékozatlan voltam, és lemaradtam információkról? (Nem tudom.)
– Lemaradtam eseményekről? (Biztosan.)
– Nem tudtam jól beosztani az időmet? (Amúgy sem.)
– Rossz szokásaim lettek? (Nem.)
– Elfeledkeztek rólam? (Nem emlékszem.)

Szerintem nem rossz arány. Fontos tudni, hogy az egy hónapig tartó Fb-tilalom alatt a Messenger használata megengedett volt, ennek köszönhetően azok, akiknek igazán fontos vagyok, nem engedték el teljesen a kezemet. Adódtak érdekes helyzetek szép számmal. Rám írt például egy barát, hogy, mondjuk: – Láttad a Facebookon, hogy Nagyszombatban nagypéntek van? – Sajnos nem, leiratkoztam az Fb-ről. – Nem baj, átküldöm az Fb-linket. És átküldte. De nem tört meg.

Muszáj egy kis kitérőt tenni. Amikor még – szinte tegnap volt – gyerek voltam, jó ideig nem volt telefonunk. Nem mobil, vezetékes sem. Telefonigénylésünk az volt, de ez a történet szempontjából nem lényeges. Szóval nem volt telefonunk, ezért aztán ha valamelyik rokon eljött volna látogatóba, kézzel írt, borítékba nyálazott, postán feladott, sok nap alatt kézbesített levélben jelezte anyámnak, a családi PR-esnek, hogy „Évikém, két hét múlva szombaton délelőtt 10 órakor érkezünk.” És ott voltak!

Mint az ezeréves történet szerint a Mahrazi városában élt gazdag emír lovásza, Irfán, aki meglátta a Halált bölcs ura birtokán, a rózsák mellett, majd kölcsönkért egy lovat, hogy két óra múlva a basráhi vásárban lehessen arra gondolva, hogy a Halál az ottani sokadalomban biztosan nem talál rá. A fiú elvágtatott, az emír pedig kérdőre vonta a Halált a rózsák mellett, miért fenyegeti a lovászát. – Dehogy fenyegetem – válaszolta –, csak meglepődtem, hogy itt látom! Hiszen két óra múlva kell találkoznom vele a basráhi vásárban!

Ehhez képest én olyanokon rugóztam az egy hónap alatt, hogy egy tüntetést, a halasi csipkeverő asszonyok heti edzését vagy bármit nem tudok élőben, Fb-közvetítésen nézni. Aznap este, esetleg másnap elolvashattam róluk az összefoglalókat, de azért maradt bennem némi hiányérzet, mintha lemaradtam volna valamiről.

Mint mindenki más, én is kétlaki ember vagyok, van laptopom (másoknál asztali gép) és okostelefonom. Utóbbi most már nagyjából mindenkinél tud olyat, hogy képernyőidő. Ez a szolgáltatás azt elemzi heti lebontásban, hogy mennyi ideig és mire használtuk a telefonunkat. Ez a készség az én mobilomat illetően ámulatba ejtett az Fb-absztinens hónap alatt. Ugyanis minden héten azt írta ki, hogy az előző héthez képest 30 százalékkal csökkent a telefon nyomkodásával töltött időszak. Hozzá kell tenni, hogy közben számítógép előtt ülök sokat, tehát ez a képernyőidő azokat az időket jelenti, amikor, mondjuk, a zubogó csőtörés alkalmával rám telefonál a vízvezeték-szerelő, hogy itt áll a ház előtt, miközben a házszám ugyan stimmel, csak az utca és a település nem. Meg persze az internethasználatot is.

Az utolsó héten 36 százalékkal csökkent a képernyőidőm. Ez bontásban úgy néz ki, hogy legtöbb időt a Waze navigációval töltöttem, egy hét alatt 1 óra 20 percet olvastam telefonon híreket, 1 óra 10 percet töltöttem messengerezéssel, 59 percet pedig a levelezéssel. Mint említettem, átlagosan minden héten 30 százalékkal csökkent a képernyőidőm, amit egyszerűen nem merek kiszámolni. Látszólag úgy fest a dolog, már, ha hiszünk az alkalmazásnak, hogy netaszkéta lettem, és ebben van is valami. Mert tényleg az volt, illetve van, hogy amikor kimegyek levegőzni, buszra várok, vagy egy fa tetején ülök láblógázva, akkor a Facebook hiánya és a laptopos hírátpörgetés miatt nincsen kedvem mobilozni. Csak nézem a madarakat, az éledező rovarokat, a magánhelikoptereket meg persze a nőket, akik ugye a tavasz okán levették a kabátjukat.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/15. számában jelent meg, 2019. április 12-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja szerda estig az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/15. számban? Itt megnézheti!