Trianon 100

Süket csöndben múlik el a történelmi Magyar Királyság feldarabolásának kerek 100. évfordulója. A trianoni békeszerződés legfontosabb pontjairól 1919. május 8-án, illetve 12-én döntöttek a győztesek. Beszédes hallgatás övezi az évfordulót – az európai választási kampányban senki sem akar darázsfészekbe nyúlni.

Pedig éppen most kínálkoznék a jó alkalom tisztába tenni a nemzeti szennyest.

Előzmények

A Magyar Királyságot Szent Istvántól kezdve egészen az 1840-es évekig mindig mindenki egységnek tekintette. Például a Fényes Porta másfél évszázadon át sem gondolt soha arra, hogy újabb országot teremtsen a meghódított területeken.

Az a gondolat, hogy az egységes Magyar Királyság megszüntethető, a nacionalizmusok ébredésével csírázott ki. Először az 1844. évi nyelvtörvénnyel öntöttek olajat a tűzre. Az együtt élő nemzetiségek hamar megkérdezték, hogy ha a törvényeket a nyolcszáznegyven évnyi latin helyett magyarul is lehet írni, akkor miért nem lehet szerbül, románul, horvátul is?

A második csapást 1848/49 mérte az egységes magyar állam eszményére. A nemzetiségek vezetői, előbb a szerbek és a horvátok, nem sokkal utánuk pedig a románok is elkezdték követelni azokat a kollektív jogokat, amelyeket az áprilisi törvényekkel a magyarok kiharcoltak – a nemzetiségek értelmezése szerint csupán önmaguknak. 1848 júniustól polgárháború folyt számos helyen az országban. Mindennek tetejébe Kossuth Lajos kimondatta az országgyűléssel az uralkodóház trónfosztását – ami a kor felfogása szerint a történelmi Magyar Királyság megszűnéseként is volt értelmezhető, a király nélküli királyság józan ésszel fából vaskarika.

A független Magyar Álladalomnak nem volt nemzetközi elismertsége, a polgárháború miatt nem voltak egyértelmű határai sem, ráadásul a hadseregnek éppen nem sikerült kivernie a történelmi országterületről a Habsburg-uralkodó seregeit, és elfogyott a muníciója. A nemzetközi elszigeteltség, a nemzetközi folyamatok teljes félreértése, a gyenge haderő, az orosz „segítségnyújtással” tetézve a szabadságharc bukását s vele a történelmi Magyar Királyság megszűnését eredményezte 1849. augusztusban.

Andrássy Gyula, Deák Ferenc, Eötvös József és társaik mély bölcsességgel találták meg azt az időt, amikor a Habsburg-ház hajlandó volt – nem új alapokat letenni, hanem – visszatérni a Szent István-i Magyar Királyság eszméjéhez, persze a Pragmatica Sanctión keresztül. A kiegyezéssel Deákék a sírból támasztották fel Magyarországot. És ők bölcs törvényekkel meg is akarták erősíteni a súlyos beteg államalakulatot, nagy gesztusokat tettek a nemzetiségeknek.

A magyarok nem bizonyultak méltóknak a történelmi szerencsére. Eötvös Józsefet a korai halálba kergették a gyalázkodó újságcikkekkel, az eötvösi–deáki koncepciót a nemzetiségek pluszjogokhoz juttatásáról megfúrták, a törvényeket a nemzetiségiek rovására rendszeresen megszegte az államigazgatás stb.

Bő sugárban öntötte az olajat a tűzre a millennium. A magyarok, pár évi politikai és tudományos vita után úgy döntöttek, hogy 1896-ban megünneplik a honfoglalás ezeréves évfordulóját. A színpompás ünnepségek legfőbb üzenete az volt, hogy a honfoglaló magyaroké ezer éve ez az ország… Csakhogy a nemzetiségek önképe szerint ők régebben is itt voltak, a honfoglalók az ő elődeiket igázták le, és a magyar parádézás meg is erősítette őket abban az érzésükben, hogy igen, ez így volt. A történészek hangját elnyomta a politika… Az ünnepségek elmúltak, a magyarság bedőlt az önfényező propagandának, és elhitte Rákosi Jenő újságcikkeit a 30 milliós magyar birodalomról, Közép-Európa vezető hatalmáról...

A nagy háború 1914-ben úgy érte a Magyar Királyságot, hogy nem készült fel rá, pontosabban adott körülbelül négy év előnyt az ellenségeinek, amennyivel a „nemzeti ellenzék” obstrukciója miatt később kezdett fegyverkezni. A millennium utáni 18 év legfontosabb „eredménye” egy hatalmas nemzeti sorvadás, a kivándorlás volt, az öntömjénező úri Magyarországról kivándorolt egy hatalmas hadseregre elegendő fiatal férfi, s persze a következő nemzedék megszüléséhez égetően szükséges ifjú nő.

Maga Tisza István, a miniszterelnök „nagy magyar” volt, a magyarságot jogkorlátozással, a nemzetiségek lehetőségeinek szűkítésével akarta „megvédeni”. Jól látta, hogy a nagy háború a magyarságnak a legrosszabb, ellenezte is a hadüzenetet. Ám végül elfogadta, és elvállalta a háborús kormány vezetését.

A világ szemében Tisza István volt a háborús rém. 1914 szilveszterén elmondott beszédében hozzákötötte a saját személyes sorsát a világháborús győzelemhez, és ezt megírta az egész világsajtó. A háborúzó hatalmak közül kizárólag Budapesten ült össze rendszeresen az országgyűlés, amelynek Tisza beszámolt a hadihelyzetről – és ahol a „nemzeti ellenzék” vezetői, Apponyi Albert és ifj. Andrássy Gyula rendszeresen biztosították a támogatásukról a háborúzó kormányt. A világsajtó ezt is részletesen tálalta. Tisza István történelmi portréján meghatározó ecsetvonás, hogy még abba sem volt hajlandó beleegyezni, hogy legalább a frontkatonákra terjesszék ki a választójogot.

1918-ban a világ szemében a magyarság volt a háború kirobbantója és leglelkesebb támogatója. Mindehhez a magyarországi nemzetiségek nyugati szószólói hatásos lejárató kampánnyal járultak hozzá, és tulajdonképpen a semmiből alapozták meg a cseh-szlovák függetlenség, a nagy-román államiság elfogadását a győztesek részéről. A szerbek harctéri sikereket, áldozatokat is fel tudtak mutatni, és természetesen senki sem hozta szóba, hogy a közvetlen háborús ok a szerb terrorizmus volt…

Eseménytörténet

A békekonferencia 1919. januárban kezdődött, és természetesen a német kérdésre összpontosított. Március 31-én a magyar ügyet mint „csekélyebb jelentőségűt” a Négy Nagy (Clemenceau, Wilson, Lloyd George és Orlando) az Ötök Tanácsára (azaz a külügyminisztereikre, plusz a japán külügyminiszterre) bízta. Ez a tanács május 8-án tárgyalta meg és fogadta el Magyarország új határait, aztán május 12-én a Négyek Tanácsa „Tardieu úr rövid előterjesztése nyomán Magyarország határait – az 'A' mellékletben foglaltak szerint – jóváhagyta. A Tanácskozást ezt követően elnapolták.” Az ötös bizottsági tárgyalás sem volt hosszú, a Négyek Tanácsában pedig csupán pár percet szántak az ügyre.

A trianoni határokról mondhatni niemandok, a győztesek minisztériumi tisztviselői, harmadvonalbeli szakértői határoztak érdemben a román–jugoszláv és a cseh bizottságokkal. A győztesek első számú vezetőit a magyar határok kérdése érdemben nem is érdekelte. Ennek oka, hogy a magyar érdekeket, a magyar szempontokat nem képviselte senki.

Mit csináltak eközben a magyarok? Az előkészítés időszakában (1918. november) eltörölték Szent István királyságát, kikiáltották a köztársaságot – és ezzel maguk is lemondtak az ezeréves államiságról. Az érdemi tárgyalások idején egymást gyilkolták, terrorizálták (Tanácsköztársaság), és végül elérték, hogy a magyar ügy még az 1918. őszinél is feketébb színben tűnjék föl a békekonferencián. Logikus folyományképpen a román hadsereg ellenállás nélkül elfoglalta szinte az egész maradék Magyarországot, és kirabolta.

A magyar békestratégia

Végül akkor került sor érdemi tárgyalásokra, amikor már a győzteseknek is elegük volt az egészből. A Horthy-konszolidációt a győztesek azért pártolták, mert valakivel alá akarták íratni a békeszerződést – és erre Horthyék kaphatónak bizonyultak.

Mire a magyar tárgyalóküldöttséget meghívták, az amerikaiak már haza is mentek, mert megundorodtak szövetségeseik elvtelen mohóságától. A franciák és angolok már túl akartak lenni az egészen – és ebben támgatták őket a közép-európai győztesek is.

A magyar delegációt az az Apponyi Albert vezette, aki éveken keresztül ellenzékből helyeselte a háborút, főnemesi habitusával mintegy megszemélyesítette az elpusztításra ítélt régi Magyarországot. Személyes tulajdonságaival (nyelvtudás, imponáló megjelenés stb.) szimpátiát ébresztett maga iránt, ámde azzal az irreális tárgyalási stratégiával, amelyet képviselt, nem juthatott semmire.

Vesztesként akart új feltételeket szabni, a már mindenből kiábrándult és visszavonult Wilson elnök pontjaira hivatkozott, sűrűn emlegette a millenniumi érvrendszert az ezeréves országról – de ez nem érdekelt senkit sem. Ahogy Lloyd George fogalmazott: túl széles körben akart módosításokat elérni, ahelyett hogy apró kompromisszumokat keresett volna. Nem is ért el semmit.

A Horthy-rendszer nagy hazugságokban született. Elítélte Trianont – de aláírta. Létezése a trianoni szerződés aláírásán alapult – és minden erejével annak fölszámolásán dolgozott. Trianonban lemondott az ütőképes hadseregről – és folyvást Nagy-Magyarország visszafoglalásáról beszélt.

Értékelés

Ha a végső okokat keressük, érdemes háromszor is meggondolni Margaret Thatcher brit miniszterelnök egykori munkatársának, budapesti nagykövetének, Bryan Cartledge-nek a tűpontos ítéletét. Előrebocsátjuk, hogy Cartledge a thatcheri világnézet követője, aki budapesti évei alatt (mint oly sok más diplomata is) megszerette a magyarságot, megtanult magyarul is, és írt két kiváló művet, egyet a magyar történelemről, egyet Trianonról. Ez utóbbiban így fogalmazza meg, mi a fő baj a magyarokkal: „A magyarok rendkívüli módon hajlanak arra, hogy elhiggyék azt, amire vágynak...”

A magyarok hamis önértékelése milliók gondolkodását tartja fogva ma is, száz évvel a történtek után. Hallani sem akarnak a saját hibáikról. Ők mindig jók voltak, csak hát a mostoha körülmények meg a gonosz ellenfelek… ja és a balsors...

Jellemző módon tavaly, amikor egész Európa a nagy háború végének centenáriumát ünnepelte, és a halottakra emlékezett, akkor a „nemzeti, keresztény” Orbán-rezsim Hunyadi Mátyás trónra lépésének 460. évfordulóját tartotta ünnepségsorozatra méltónak. Ezzel igazából semmibe vette a Monarchia 7800 ezer katonájának, 1200 ezer hősi halottjának és 3620 ezer sebesültjének az emlékét.

Következmények

Trianon mint trauma él a nemzetben. Ennek a feldolgozása száz év alatt sem történt, meg, mert vagy agyonhallgatták vagy agyonbeszélték. Jellemző, hogy a Horthy-rezsim élő lelkiismerete, Teleki Pál miniszterelnökként sem tudott jobb megoldást a közhangulat által követelt és Horthy kormányzó által felkarolt Hitler melletti hadba lépés elleni tiltakozásul, mint az öngyilkosságot.

A hibás önismeret, a diszharmonikus nemzeti tudat bizonyára súlyosan közrejátszik abban, hogy a magyar nemzet körében Trianon óta gyakorlatilag folyamatosan csökken a születésszám, a termékenység, hogy 42 éve nem születik meg a reprodukcióhoz szükséges számú kisbaba, és hogy immár a nemzet a visszafordíthatatlan elöregedés lejtőjére sodródott, ezáltal a skanzenlét a közvetlen jövője, egy nemzedék múltán pedig a teljes elporladás.

A Trianonhoz vezető út folyamatos öncsalással volt kikövezve, és ugyanezeket a köveket rakja le nagy energiával Orbán Viktor rezsimje most, újra. Nevetséges nagyzolás (stadionok, sportnagyhatalom vagyunk, megvédjük a kereszténységet stb.), önfényezés (kreatívak vagyunk, családszeretők vagyunk stb.). Külügyminiszterünk, kormányunk hetente sérti meg az Európai Unió valamelyik vezető személyiségét, sorozatosan vész össze mindenkivel, aki él és mozog.

Régen legalább a kataklizmák másnapján elgondolkoztak egyesek, hogy „valahol utat tévesztettünk”. Most, amikor még előre lehetne gondolkozni, nehogy valahol utat tévesszünk, megint oda süllyedünk, hogy hárommillió magyar – Bryan Cartledge szavával – az álmait hiszi valóságnak, és Orbánra szavaz május 26-án.

A Keresztény szemmel rovat további cikkeit itt olvashatja.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.