Tudta, hogy a templomosoknak köszönhetjük a remekbe szabott Soros-kampányt is? Ez talán durva költői túlzás így csípőből tüzelve, és erről még csak véletlenül sem maguk a templomosok tehetnek, de ha beleássuk magunkat a középkor, s talán minden idők egyik „legtitkosabb” társaságának történetébe, különösen a rend 1307 és 1314 között zajló koncepciós perének, feloszlatásának, az utolsó nagymester, Jacques de Molay és társai kivégzésének, majd a templomosok azt követő „továbbélésének” kérdéskörébe, azt láthatjuk, ez az elsőre meghökkentőnek tűnő megállapítás nem is feltétlenül annyira ördögtől való.
Kevés olyan szervezet akad ugyanis, amely körül ennyi legenda, misztikus, a valóságtól teljesen elrugaszkodó toposz alakult volna ki, mint a hivatalos nevén Krisztus és Salamon Templomának Szegény Lovagjaiként ismert renddel kapcsolatban. De vajon mi lehet az oka, hogy az eredetileg az első keresztes hadjárat (1096-1099) után a zarándokok és a Szentföld védelmére alakult lovagrend a mind szövevényesebb, követhetetlenebb, hajmeresztőbb összeesküvés-elméletek egyik fontos és kihagyhatatlan alkotóelemévé vált? Miért a templomosok lettek az a társaság, akiktől sokan a szabadkőműveseket, az állítólag népek, nemzetek felett álló, áskálódó titkos társaságokat, árnyék- és „világkormányokat” eredeztetik? Miért terjedtek el a templomosok kincséről szóló mendemondák? Egyáltalán mi (volt) ez a kincs, és létezett-e valaha?
A téma és (szak)irodalma elképesztően szövevényes és szerteágazó, viszont a nagyközönség által könnyen, nem szakkönyvtárakban, levéltárakban, hanem akár online könyvesboltokban is elérhető munkák közül sok tűnik inkább tudományos-fantasztikus legendáriumnak, mint a forráskritikát kíméletlenül alkalmazó komoly történeti feldolgozásnak. Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsenek jó nemzetközi munkák, ahogy magyar nyelven is akad jó pár, kifejezetten alapos, modern történeti-kutatói módszerekkel készült monográfia, akár magyar kutató tollából is. Azonban az itthon is elérhető, a templomosokkal foglalkozó kiadványok közül nem egy ugyancsak az összeesküvés-elmélet hívőket elégíti ki. Sajnos.
[caption id="attachment_10797" align="alignleft" width="150"]
A templomos-szabadkőműves történet összemosása, nem különben az embereknek a végletekig kiszínezett, hihetetlen történetek iránti örökös rajongására rájátszó tömegkultúra így ma is inkább „szórakoztat”, mint hitelesen próbálna utána járni és bemutatni. Így legyenek bármennyire is érdekesek, színvonalasak a maguk nemében az olyan alkotások, mint például a tényleg remek Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag mozi, a Da Vinci kód vagy épp az Assassin's Creed videójáték eposz, ezeket helyi értékükön kell kezelni, mert vajmi keveset fednek fel a templomosok valós történetéről, célkitűzéseiről és a rend tényleges belső életéről.
Merthogy az ismert források alapján kirajzolódó kép szerint a templomosok története, illetve a rend kivéreztetése jóval prózaibb, mint ahogy azt sokan képzelik. Viszont tökéletesen mesélnek hiszékenységről, félelemről, irigységről, hatalomvágyról, pénzsóvárságról és a tömegpszichózist akkor is remekül alakítani tudó propagandáról. Egyszóval magáról az emberről. Arról, hogy noha úgy tűnik, a középkoriak fényévekre állnak a közösségi médián és az okostelefon kijelzőjén lógó mai utódaiktól, ám ez a távolság mégsem olyan nagy, mint hisszük.
Az álhírekkel és propagandával akkor is félre lehetett vezetni a tömegeket, akárcsak manapság. Ráadásul sokszor szinte ugyanúgy, mint ahogy azt napjainkban is teszik. Ebből pedig látszik, az emberek ma is hasonlóképpen szomjaznak a transzcendenciára, arra, hogy kevesek (állítólagos) titkát megismerjék, mint a keresztény vallással mélyen átitatott középkori társaik. Látszólag tehát semmi sem változott. Sokan ugyanúgy könnyen bedőlnek a hihetetlen szóbeszédnek, mint egykoron. Különösen akkor, ha a képtelennél képtelenebb történetek olyasmihez kapcsolódnak, amit nem ismernek (s a templomos rendet belülről nem sokan ismerték), így attól inkább félnek, és hiszik el az égbekiáltó sületlenségeket. Elég csak egy Facebookon végigfutó álhírre gondolni.
A templomosok sok rossz együttállónak köszönhetik végzetük. Örökségük, még ha így nem is sajátjuk, kilencszáz évvel alapításuk után is itt van velünk. A kérdés pedig továbbra is az, a rend kevesebb, mint két évszázad alatt miként juthatott el a mennyből a pokolba.
Átnéztük, és két cikkben bemutatjuk, hogyan látja mindezt a történelem-tudomány s mit tudunk a forrásokból. Az első részben a rend alapítását, felemelkedését, míg a következő anyagunkban a templomosok bukását, a feloszlatásukkal záruló koncepciós perét, a hozzájuk kötődő összeesküvés-elméleteket, állítólagos kincseiket és többek között a „Soros-párhuzamot” vesszük górcső alá. Vigyázat, konteómentes tartalom!
II. Balduin, a királyi pártfogó és az alapítás körüli bizonytalanságok
Jeruzsálem 1099-es elfoglalását követően kilenc keresztes lovag Hugues de Payens és Godefroi de Saint-Omer vezetésével (talán már 1118 végén) a zarándokok védelme érdekében egy rendfenntartó csoportot hozott létre, amelyet a nem sokkal korábban, 1118. április 14-én trónra lépő II. Balduin jeruzsálemi király vett pártfogásába, és biztosított számukra helyet a királyi palota egyik szárnyában, az – al-Akszá mecsetként is ismert – egykori Salamon-templomban.
[caption id="attachment_10785" align="aligncenter" width="1275"]
Mint a templomosok reguláját magyarra fordító Stossek Balázs munkájának bevezetőjében írja, a kis csapat tagjai Krisztus szegény lovagjainak (pauperes commilitorum Christi) nevezték magukat, majd lakhelyük – a róluk ismert legkorábbi beszámolók szerint a szállásuk közelében lévő keresztény templom – miatt kezdték el a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak (fratres militiae Templi) hívni őket. Elnevezésük korai bizonytalanságát jól mutatja a rend eredeti, latin alapregulája is, amelyben a bevezetőben Krisztus és Salamon Templom Szegény Lovagjaiként, míg a főszöveg címében Szentháromság Szegény Lovagjaiként említik őket.
A keresztény zarándoklatok védelme mindig kulcskérdésnek számított, s a keresztény missziók a muszlim uralom alatt is arra törekedtek, hogy ezt - illetve minden ehhez kapcsolódó logisztikai feladatot, így az orvosi ellátást is - képesek legyen megoldani, szavatolni. Ennek érdekében komoly diplomáciai lobbitevékenység folyt, s például 1048 és 1070 között amalfi polgárok kiváltságokat szereztek Jeruzsálemben al-Musztanszír (1029-1094) egyiptomi kalifától az első johannita ispotály elődjének számító kolostor és hospitium működésére. A muszlimok előretörésével azonban a zarándoklat sokszor veszéllyel járt. Az amúgy anyja révén keresztény neveltetésben részesülő Hákim kalifa (985-1021) 1004 és 1014 között kemény keresztényellenes törvényeket vezetett be (s hasonlóképp üldözte a zsidókat is), 1009-ben elrendelte a Szent Sír templomának lerombolását, s - mint Steven Runciman írja - 1014-re nagyjából harmincezer templomot égettek fel, vagy fosztottak ki. Hasonlóan durván bántak a keresztényekkel a szeldzsuk törökök is, miután 1078-ban elfoglalták Jeruzsálemet.
A Szentföld meghódítása tehát új feladatok elé állította az ott berendezkedő nyugati egyházat: nekik kellett megoldani és megszervezni a zarándokok védelmét. A problémát az jelentette, hogy míg a fallal körbevett városokban, erődítményekben viszonylag könnyen lehetett szavatolni a keresztény lakosság biztonságát, addig a vidéki területeken - amiket ottlétük során sose sikerült igazán uralmuk alá hajtani a kereszteseknek - teljesen ki voltak szolgáltatva, gyakran támadtak rájuk, elsősorban portyázó muszlim csapatok. Ezért merült fel az igény „rendfenntartókra”. A sokszor a muszlim haramiáknál semmivel sem kegyesebb, a keresztényeket szintúgy fosztogató világi lovagok helyett az egyház így azokat a testvériségeket kezdte el felkarolni, ahol a katonai virtus találkozott a szerzetesi (evangéliumi) erénnyel, amiből végül kinőhettek a lovagrendek.
A kilenc alapító neve csak töredékesen maradt ránk, a hagyomány Hugues és Godefroi mellett az utóbbihoz hasonlóan szintén minden bizonnyal flandriai Payens de Montdidier, Archambaud de Saint-Agnan, a burgundiai André de Montbard, Geoffrey Bison, illetve Rossal (vagy Roland) és Gondamer neveit őrizte meg, a kilencedik személy kilétét homály fedi. Ami a listát illeti, az alapítóként számon tartott lovagokat ilyen-olyan vérségi, rokoni szálak fűzték egymáshoz, és mindnyájan a frank magterületekről (Észak-Franciaország, Flandria) származtak. Azonban, André de Montbard esete mutatja, hogy óvatosan kell bánni velük, mert noha az egyébként a rend egyházi elismerésében, megszervezésében és első regulájának megalkotásában fontos szerepet játszó Clairvaux-i Szent Bernát (1090/1091-1153) nagybátyjaként is ismert lovagot egyesek alapítóként jelölik, a források szerint csak 1129 körül csatlakozott a rendhez és (ami biztos) 1153-ban lett a templomosok ötödik nagymestere.
Ugyancsak vita tárgya az alapítás pontos dátuma. A biztos pont a troyes-i zsinat, amely kiemelkedő szerepet játszott a templomosok történetében, ott foglalták ugyanis írásba a rend reguláját, ami a működésük egyik alapfeltétele volt. A II. Honorius pápa (1124-1130) által összehívott, Clairvaux-i Szent Bernát segédletével, Máté albanói érsek, pápai legátus irányításával lezajló zsinatra elvileg 1128. január 13-án került sor. A tanácskozáson részt vett az első nagymester, Hugues de Payens is, aki előző év őszén öt társával kelt útra a Szentföldről, hogy a szülőhelyétől (Payns) mindössze 12 kilométerre található Troyes-ban beszámoljon a rend életéről az odasereglő egyházi vezetőknek. Mint a regula szövege mondja, erre kilenc évvel az alapítás után került sor, vagyis ezt az érvelést elfogadva, a genezis 1119. januárja, ettől nincs messze a legkorábbinak vélt 1118. novembere se. Közben – miként Stossek is megjegyzi – Rudolf Hiestand felvetette a zsinat 1129. január 13-ra datálását, mondván, abban a régióban az évkezdet március 25-re esett. Így ha ezt fogadjuk el, akkor a rend 1120. január 13 és 1121. január 12. között jöhetett létre.
A keltezést bonyolítja Hugues európai toborzókörútjának időrendje. Akad ugyanis olyan rekonstrukció, amely szerint az alapító nagymester – aki ezt megelőzően is visszatérhetett Európába – 1127 őszén már Franciaországban van, a következő nyáron előbb angol földre lép, s az I. Henrikkel (1068-1135) folytatott szívélyes találkozója után Skóciába is ellátogat, ahonnan 1128. szeptemberében tér vissza, hogy részt vegyen a regulát is adó zsinaton, amit így 1129 év elejére tesznek.
[caption id="attachment_10788" align="aligncenter" width="1138"]
Így ki-ki más-más időpontra teszi az alapítás időpontját: Gergely Jenő, A pápaság története című munkája, vagy épp a brit történész, Steven Runciman keresztes hadjáratokat feldolgozó gigantikus monográfiája 1118-at ír, ahogy a Magyar Katolikus Lexikon is, a Veszprémy László fordította és szerkesztette Az első és második keresztes háborúk korának forrásai kötetben 1118 novembere és 1120 januárja közötti időpont szerepel, a templomosok gigászi peranyagát A templomos lovagrend alkonya című munkájában feldolgozó Molnár Máténál, illetve a templomos kutatás doyenje, a francia Alain Demurgernél is 1120. a dátum, míg Stossek az „1120. körül” terminológiát használja. Angolszász, vagy német történeti munkákban gyakran 1119-et adják meg időpontként (Piers Paul Read tovább szűkítve konkrétan karácsony napját említi), a toryes-i zsinatot pedig 1129-re datálják.
De vajon mit mondanak erről a korabeli történetírók? Az alapítás körülményeiről kevés forrás ismert, részletes beszámoló alig, a legkorábbit jegyző Guillaume de Tyr (Türoszi Vilmos, 1130 körül–1186) feltehetően 1175-1186 között írt, halála miatt végül befejezetlen krónikájában az alapítás évét 1118-ra tette. A Jeruzsálemben született klerikus művében is szerepel a bűvös kilences szám, azaz, hogy kilenc évvel az alapítás után a troyes-i zsinaton kap regulát a rend. A modern forráskritikákban azonban megjegyzik, hogy míg a türoszi érsek sok dologban akkurátus, a dátumozás nem volt erőssége. Külön érdekes egyébként, hogy míg a korai időszakról kedvezően nyilatkozik, addig a kortárs templomosokkal már keményen szembehelyezkedik, és elítélően szól, többek között arrogánsnak és tiszteletlennek nevezve őket.
Guillaume de Tyr adatait a később Akkó püspökeként is ismert Jacques de Vitry (1160/70–1240) is átvette, a keresztes hadjáratok egyik legfontosabb forrásának számító, 1219 telén elkezdett Historia Orientalis című munkájában a rend alapításának története – minden bizonnyal a másolás miatt – egybecseng a türoszi érsek szövegével. „Eleinte csak kilenc férfi tett ilyen szent fogadalmat, kilenc évig szolgáltak világi öltözékben, és abból ruházkodtak, amit a hívőktől alamizsnaként kaptak. A király, annak lovagjai és a patriarchák megszánták ezeket a Krisztusért mindent feláldozó nemes férfiakat, különféle javadalmakat, benefíciumokat adományoztak nekik, a rend fenntartására és az adományozók lelki üdvére” – olvashatjuk Vitrynél.
Egy másik rekonstrukció szerint, miután 1119 karácsonyán a jeruzsálemi pátriárkánál bejelentkeztek, Hugues a Szentföld világi és egyházi méltóságainak részvételével 1120 januárjában lezajló nábluszi találkozón kérte II. Balduin áldását a rend megalapításához. Hogy valóban így történt, azt visszaellenőrizni szinte lehetetlen, mivel még a király kíséretéhez tartozó, az eseményen személyesen jelenlévő Foucher de Chartres (1059 körül – 1127 körül) se említi magát a találkozó tényét sem a frankok cselekedeteit bemutató, az 1095-1127 közötti időszakról szóló Gesta Francorum Hierusalem peregrinantium című munkájában.
[caption id="attachment_10793" align="aligncenter" width="1000"]
Hogy miért hallgat minderről a szerző, azt abban látják, hogy Foucher művében egy utópisztikus keresztény királyság képét szerette volna felvázolni, amibe nem illett egy olyan, amúgy valóban megtartott találkozó, amelyet – miként Runciman is írja – az alattvalók erkölcsei miatt hívtak össze, s célja az volt, hogy megfékezzék a latin telepeseket, akik szívesen alkalmazkodtak a lazább, hanyagabb helyi szokásokhoz.
A karizmatikus szponzor, Clairvaux-i Szent Bernát
A troyes-i zsinat, valamint az első nagymester korábbi mentorának, Champagne grófjának, Hugónak nem sokkal korábbi, 1125-ös csatlakozása nagy lökést adott a rendnek. Előtte mindössze pár tucat testvér – egyes (inkább a számmisztikát erősítő) források szerint az első kilenc évben végig mindössze kilenc lovag (!!!) – alkotta csoport gyorsan gyarapodni kezdett. Egyre többen álltak templomosnak, és mind több birtokra tettek szert, elsősorban Franciaország területén és az ibériai-, valamint a brit szigeteken. Ebben a felfutásban az energikus Hugues de Payens-nak, már csak az előbb említett európai toborzókörútjai miatt is, nagy szerepe volt, azonban, akadt egy, a legmagasabb egyházi körökben otthonosan mozgó lelkes támogatójuk is: a már korábban emlegetett Clairvaux-i Szent Bernát.
Vajon ugyanolyan sikeres és gyorsan népszerű lett volna-e a rend, ha nem áll mögéjük a korszak kétségkívül egyik legkarizmatikusabb klerikusa? Talán nem, de mivel tudjuk, a történelemben nincs feltételes mód, ezt utólag már nem lehet eldönteni. Az viszont biztos, hogy Szent Bernát támogatása óriási segítség volt. Merthogy, miként a francia történész, Georges Duby A katedrálisok korában című művében írja: „Szent Bernát az egész világ fölött uralkodik... Nem kell feltétlenül szeretnünk ezt az erőszakos, sovány, Isten dühétől áthatott embert, ... aki ostorozza a pápai kúriát és a világi dicsőségek iránti hajlandóságát. De Szent Bernát hirdeti meg a (második, 1147-1149 közötti) keresztes hadjáratokat, ő ad tanácsokat a királyoknak, ő leckézteti meg őket... Mindenütt ott van. Megválasztják reimsi érseknek, de nem fogadja el; megmarad szerzetesnek. Az ő vezetésével indulnak a fehér szerzetesek az egyház és a világ meghódítására.” S tegyük hozzá, hogy többek között III. Jenő pápa (1145-1153) is Bernát tanítványa és barátja volt.
[caption id="attachment_10795" align="aligncenter" width="1920"]
Ilyen szponzorral a hátuk mögött nem csoda a siker. Viszont a pápai jóváhagyást a templomosokkal szinte egy időben, 1119-ben elnyerő ciszterciták közül érkező Szent Bernát – akit nagybátyja, André de Montbard mellett Hugues de Payens feleségéhez is rokoni szálak fűztek – ennél sokkal többet tett, megírta a korszak talán legfontosabb művét, A templomos lovagokhoz: Az új lovagság dicséretét (Liber ad milites templi de laude novae militiae).
Anélkül, hogy elvesznénk a keresztes hadjáratoknak a társadalomra és az európai világképre gyakorolt változásainak erdejében, fontos szólnunk a kor talán egyik legkomolyabb dilemmájáról, a háború és egy másik élet kioltásának morális kérdéséről. Az alapjaiban pacifista keresztény vallás számára ugyanis mindez összeegyeztethetetlen volt a békén nyugvó alapvetéseivel. A klérus ráadásul többször is megpróbált tenni azért, hogy a keresztény hitre a béke vallásaként gondoljanak az egyszerű hívek. Így hívták életre az úgynevezett Isten békéje (treuga Dei) mozgalmat is, amely csak néhány kijelölt hétköznapra szorította volna a háborúskodást. A kezdeményezés azonban csak részeredményeket hozott, és a keresztes hadjáratok kezdetére látszott, valamiféle magyarázatot, értelmet kell adni a nyugati kereszténység bizonyos csoportjait szétfeszítő harci kedvre, és a vele együtt kibontakozó „szent háború” fogalmára – azaz az Isten parancsára végrehajtott küzdelmet a spirituálisról a valós síkra kellett átemelni úgy, hogy onnan a lelkeknek legyen út visszafelé.
Így találnak rá a miles Christi (Krisztus katonája) ideájára, amely a középkor megelőző időszakában a szerzetesek elnevezése volt, ám a 12. századra a korábbi hármas szerzetesi fogadalom (engedelmesség, szüzesség, szegénység) mellé kibővül egy negyedikkel, a fegyveres védelem kötelezettségével egyesítve így a szerzetesi és katonai fegyelmet, amely egyúttal (már csak a szüzességi fogadalom miatt is) teljesen új utat mutatott a sokszor erőszakos és istentelen világi lovagok univerzumában.
Ennek az új vallásos életeszménynek az esszenciája az 1136. májusakor, azaz Hugues halála előtt kiadott Az új lovagság dicsérete, amelyet ugyan Szent Bernát kifejezetten a nagymester kérésére, a templomosoknak címezve vetette pergamenre, de az ebben felvázolt szerzetesi és katonai erényeket ötvöző miles Christi alakja minden lovagrend (s azon túl minden hithű kardforgató) számára követendő példa lett. Mondhatni, Szent Bernát értelmet adott a kétségek közt vívódó lovagok számára, akiknek minden bizonnyal komoly lelkiismereti válságot jelentett az imádkozó szerzetes és a vassal életet is kioltó katona szerepének összeegyeztetése.
S noha művében – olvashatjuk Veszprémy László fordításában – megjegyzi: „Egy pogány halála révén a keresztény megdicsőül, hiszen Krisztus dicsőíttetik, a keresztény halálakor a Király nagylelkűségéről tesz bizonyságot, midőn színe elé vezetik a lovagot a megjutalmazásra. Így a pogány halálán örvendezik az igaz, látván a bosszúállást... Nem mintha a pogányokat meg kellene gyilkolni, ha más módon vissza lehetne őket tartani a hívők túlzott zaklatásától és szorongatásától. Most azonban helyesebb, hogy megölessenek, mintsem nyugodtan hagyjuk a vétkezők pálcáját az igazak részén: hogy esetleg rosszra nyújtsák ki kezeiket az igazak.” A lovagok számára – miként azt a vele párhuzamba állítható templomos regulában is látjuk – nagyon szigorú, már-már aszkétikus életvitelt ír elő. „Közösségben élnek, teljes vidámságban és józanságban, feleség és gyermek nélkül... Tiszteletadásban versengenek egymással, közösen viselik a terheket, s így teljesítik be Krisztus törvényét. Ha valakit rajtakapnak, nem marad büntetlen, legyen az illetlen beszéd, haszontalan időtöltés, harsány nevetés, pusmogás, ha mégoly ártalmatlan is, vagy intrikálás. Megvetik a sakkot, és a kockajátékot, irtóznak a vadászattól, és nem lelik örömüket a solymászat elterjedt mulatságában. Megvetik és megbélyegzik a színészeket, mágusokat, mesemondókat, a sikamlós dalocskákat és a színházi látványosságokat mint hívságot és kicsapongást. Lenyírják hajukat, tudván az Apostol nyomán, hogy csúfság a férfiaknak megnöveszteni a hajukat. Sosem mutatkoznak jól fésülten, inkább mosdatlanul, elhanyagoltságtól borzasan, portól maszatosan, a páncéltól és a hőségtől megsötétült bőrrel” – sorolja Szent Bernát.
[caption id="attachment_10801" align="aligncenter" width="1920"]
Aki egyébként emellett, miként a miles Christiről Pánczél Hegedűs János a Stossek-féle templomos regulafordítás szerkesztője írja: „nem véletlenül összpontosít a halál metafizikai-eszkatológikus értelmére. A miles Christi egzisztenciális szempontjából a halál, illetve a halál hatalmának megtörése a kardinális pont. Aki a halál hatalmát megtöri, az megtöri a bűn hatalmát is. A bűnből és rosszból származót, a halál megtapasztalásának folyamatos élményében látja meg és győz(het)i le, olyanként, aki a halál állapotát képes (lehet) meghaladni. Aki tudja, hogy „mi” Krisztus szeretete, áldozata és mi a halál, az biztosan tudja, hogy hol lakozik Isten és érzi Krisztus megváltását is. Megvetheti – ha úgy tetszik, legyőzheti a halált.”
S hogy ez a roppant összetett, személyes, mély hit nélkül gyakorlatilag értelmezhetetlen embereszmény még abban a korban is mennyire ritkaságszámba ment, jól jellemzi, hogy a templomos rend összlétszámának legoptimistább esetben ötöde, de inkább tizede, vagy még kevesebb tagja tudott „megfelelni” a miles Christi eszményének, s lehetett és tartozott ténylegesen a lovagok közé. A számok nyelvére lefordítva: a feloszlatás előtti években, 1300 körül a becslések szerint – amelyről Molnár Máté részletesen is ír – a templomosok összlétszáma nagyjából 6-8000 fő lehetett, ebből 2-3000 fő volt a hadra fogható személy, akik közül így mindössze 600-800 lehetett a lovag, a maradék 1400-2200 fő az alattuk szolgáló, könnyűlovas segéderőként is bevethető fegyverhordozók (sergent). Ám a lovagok száma talán még ennél is kevesebb lehet, ha azt vesszük figyelembe, hogy arányuk a fegyverhordozókhoz képest egy a nyolchoz körül mozgott. (Angliában a rend ellen indult kirakatper évében, 1307-ben 150-200 templomos élt, közülük viszont tíz-húsz tag volt mindössze lovag.)
A rend, ahogy a többi sorstársa, így a johanniták előtt is két út állt: vagy betagozódnak az egyházi (esetleg világi) hierarchiába, vagy megpróbálnak függetlenek maradni kizárólagos pápai felügyelet mellett. S noha – miként azt Kaspar Elm felveti – a jeruzsálemi pátriárka, István (1128-1130) megpróbálta saját fennhatósága alá terelni a lovagrendeket, hogy katonapolitikailag is hatékonyabbá tegye a keresztes államok működését. S templomosok, ahogy a johanniták és a pápa sem kértek azonban belőle, már csak a várható hatalomkoncentráció, és a pátriárkai tisztség megerősödése miatt sem. Maradt tehát az önállóság, amelynek első fontos állomása II. Ince pápa 1139. március 29-i Omne datum optimum kezdetű bullája volt. Ebben kivették őket a püspökök joghatósága alól, egyúttal a pápa alá rendelték őket, birtokaik bevételeiből nem kellett egyházi tizedet fizetniük, miközben ők maguk adót szedhettek, de engedélyezték számukra a templomok építését, mellette saját temetők létesítését és káplánok választását.
Ezek óriási privilégiumoknak számítottak, hiszen hasonló kiváltságokkal nagyjából csak Szent Bernát szerzetesrendje, a ciszterciták bírtak. Az első bullát továbbiak követték, így a Milites Templi (1144) és Militia Dei (1145), illetve III. Sándor pápa (1159-1181) – ahogy Molnár Máté megjegyzi – 1163-as rendeletében az adómentesség mellett biztosította templomaik és rendházaik menedékjogát, mentességüket a püspöki kiközösítéssel szemben, egyúttal aláhúzta, csak a pápa ítélkezhet a rend tagjai felett.
[caption id="attachment_10803" align="alignleft" width="104"]
A templomosok így adómentesen hozhatták be a különféle árucikkeket keletről, amivel éltek is, s például vásártartásra is jogosultságot kaptak, ahol a helyi termelők és a szintén keletről luxusárut szállító kereskedők is árulhatták portékáikat. E lehetőségért cserébe, már hogy kirakhatják eladásra kínált termékeiket – amolyan áruforgalmi adóként – fizetniük kellett a templomosoknak, akik ugyanakkor a saját áruikat ilyesfajta hozzájárulás nélkül kínálhatták. Ez többször nemtetszést váltott ki a kereskedőkből, míg a papság körében a Milites Templi azon kitétele adott morgolódásra okot, hogy II. Celesztin (1143-1144) úgy biztatott adományozásra, hogy elengedte az egyház által kirótt bűnbocsánat és vezeklés heted részét mindazok számára, akik ilyen jellegű felajánlást tettek a rendnek.
A világ összes pénze?
A megszerzett kiváltságok, illetve a pápák templomosoknak történő adományozásra ösztönzésének hamar meglett a hatása. Egyre többen ajánlották fel javaikat, birtokaikat, akár elhalálozás után végrendeleti úton, akár úgy, hogy belépve a rendbe adták ezeket oda.
Minden idők talán legkomolyabb adománya közvetlenül az alapítás után, 1131 októberében érkezett: a mélyen vallásos I. Alfonz, Aragónia és Navarra királya három évvel a halála előtt, Bayonne ostroma alatt kihirdetett végrendeletében országainak egyharmadát a templomosokra hagyta – míg a másik két harmadot a johanniták és a Szentsír lovagjai kapták volna.
A már akkor hihetetlennek tűnő felajánlásból végül nem lett semmi, mert noha II. Ince pápa a király 1134-es halála után érvényt szerzett volna a végrendeletnek, azt sem a világi nemesség, sem a lovagrendek nem igen akarták, így a templomosok is visszautasították. Igaz azonban, hogy a rend még 1143-ig tárgyalt az örökségről az új uralkodóval, IV. Rajmund Berengár barcelonai gróffal – akinek apja, III. Nagy Rajmund Berengár egyébként csatlakozott a rendhez, és 1130-ban várat is adományozott nekik –, amelynek végén a templomosok jelentős befolyást szereztek: fél tucat, a mórokkal határos kastély került a birtokukba, valamint a királyi bevételek tizede, évi 1000 solidusz (római, majd bizánci pénztípus, elvileg 4,5 gramm aranytartalommal), illetve a muszlimoktól visszafoglalandó területek ötöde, és bizonyos adók alól mentességet is kaptak. Így a Szentföld mellett az ibériai rekonkvisztába is szépen belesodródott a rend.
[caption id="attachment_10805" align="aligncenter" width="1280"]
Érdekes megfigyelés közben az, amit például Sharan Newman is jelez a rendről írt történeti összefoglalójában, hogy az okleveleket böngészve azt látjuk, az adományként feltüntetett birtokokért a templomosok sok esetben fizettek vagy magának a tulajdonosnak, vagy akár az örökösöknek is. Egy 1129. novemberi dokumentumban pedig azt olvashatjuk, Pierre Bernard és felesége tisztelettel adóznak a templomosoknak, amiért azok táplálják és ruházzák őket életük végéig. Ebből arra következtethetünk, hogy a szerzetesrendi kolostorokhoz hasonlóan rendházaik is végeztek a mai öregotthonokhoz hasonló tevékenységet, amikor egy bizonyos adomány fejében gondoskodtak az idősekről. Igaz, Bernard és felesége nem biztos, hogy olyan idős lehetett, hiszen a szöveg szerint amennyiben lesz gyerekük, úgy a rend sajátjaként gondoskodik majd róluk is.
Az ismert forrásokból az is látszik, hogy a templomosok nagy gonddal, körültekintően igazgatták birtokaikat, és akkurátusan vezették kiadásaikat, bevételeiket, ahogy az a néhány ismert, 1307. október 13-i letartóztatásuk után készített birtokleltár-feljegyzésből is kitűnik. Ezek alapján ugyanakkor az is feltűnhet, hogy ugyan a lovagok és rendtagok sose szűkölködtek, a korhoz és lehetőségekhez képest mindig kiváló ellátásban lehetett részük, az a hihetetlen pompa és gazdagság, főleg a kincsek, amiről az emberek suttogtak, sehol sem voltak.
De mit is találták egy vidéki templomos birtokon a rendet végül 1314-ben egy koncepciós per után feloszlató francia király, Szép Fülöp (1285-1314) hivatalnokai? A normandiai Calvados megyében fekvő Baugy-ban három templomos jelenlétében készítettek leltárt, akik 26 szolgával művelték a birtokot, és ahol ezt találták: 14 fejőstehén, öt üsző, egy ökör, hét egy évnél idősebb borjú, két bika, száz juh, 99 disznó, kilenc kismalac és egy jó hátasló, a birtok templomos vezetőjének, ha útra kellett kelnie, valamint még négy póniló, kisebb kocsik vontatására. Emellett a csűrökben jelentősebb mennyiségű gabona is pihent, mivel nem sokkal korábban arattak, és két hete a tizedet is beszedték, ahogy fél hordó borba és a munkásoknak szánt sörbe is belebotlottak. Igen izgalmas lehetett a kápolna kelléktára, ahol miseruha, egy serleg, könyvek és az oltári szentséghez szükséges vásznakra leltek. Míg a birtokparancsnok szobájában néhány díszítés nélküli ezüst kupát találtak, jó pár fából készülttel egyetemben. (S ugyan gyanakvásra adott okot, hogy lefoglaltak még egy női ruhát is, amely egy bizonyos Roger de Planes feleségé volt, és tartozása miatt került a templomosok zálogába, ám mivel hasonló okok miatt további ruhákat is találtak, hittek a lovagoknak, hogy nem pajzán „akció” miatt őrizték a kelmét.)
Ennél többre nem is igen számíthattak egy-egy vidéki templomos-birtokon, de mi lehetett a helyzet a templomosok párizsi központjában? A rend évente három alkalommal, gyertyaszentelőkor (február 2.), áldozócsütörtökkor, azaz negyven nappal húsvét előtt és mindenszentekkor (november 1.) küldött bizonylatot a náluk pénzt és értékeket letétbe helyezőknek, így például a francia királynak is. Egy töredékes feljegyzésből tudjuk, hogy 1202/1203-ban a párizsi tanácsnokok 18 ezer livre, míg a király vezető hivatalnokai 37 ezer livre értékben helyeztek el értékeket Haimard testvérrel, utóbbiak pedig további ötezret Guérin lovaggal a templomosok rendházában. Egy 1292 február 2-i leltárból pedig azt tudjuk meg, hogy 72 517 livre 19 sou és 7 dénár befizetés mellett 125 ezer livre 1 sou és nulla dénár kifizetésük volt. Ugyanezen év áldozócsütörtökjén pedig 121 806 livre 18 sou és 3 dénár beérkezett összeg mellett 111 073 livre 9 sou és három dénár kiutalás történt.
A középkor bankkártyája: a templomos-váltó
Már csak az egyre növekvő birtokadományok miatt is, a templomosoknak mind inkább bele kellett merülni a pénzügyekbe. Mielőtt azonban bárki beleélné magát, nem ők találták fel a modern bankügyi szolgáltatásokat. Viszont kétségtelen tény, hogy a Szentföldtől egészen Skóciáig terjedő, a keresztény világ szinte minden pontján megtalálható rendházaik kiváló alapot adtak a pénzügyi szolgáltatásokhoz.
S ha hihetünk Saint-Denis neves apátjának, Sugernek (1081-1151), a templomosok egy véletlennek köszönhették, hogy belefolytak a bankügyekbe. Történt ugyanis, hogy VII. Lajos francia királynak (1120-1180) a második keresztes hadjárat idején, 1148-ban elfogyott a pénze, ezért a templomosoktól kért kölcsön Jeruzsálemben, majd írt haza Sugernek, hogy legyen szíves átfáradni 30 ezer poitou-i sou kíséretében a párizsi templomos rendházba. A király szerencséjére a gótika megteremtőjeként is számon tartott bencés apát ezt meg is tette, kiegyenlítve Lajos számláját.
[caption id="attachment_10802" align="aligncenter" width="600"]
Állítólag minden ekkor, Robert de Craon (1136-1149) nagymestersége idején kezdődött. De arra többen felhívják a figyelmet, ezt a váltórendszert a zsidók évszázadok óta alkalmazták, ahogy egyes kolostorok is őriztek értékeket, és – noha a keresztényeknek ez tilos volt – kölcsönöztek pénzt kamatra, az olyan itáliai kereskedő városokról, mint Genova, Velence vagy Pisa, nem is beszélve, amelyek többek között banki szolgáltatásaikból építettek ki saját kis kereskedelmi birodalmakat.
Ezért hangsúlyozza Demurger is, hogy a korabeli közvélemény és később a kutatók többsége is túlértékelte a templomosok pénzügyi műveleteinek jelentőségét. A francia történész szerint – miként azt Molnár Máté is említi – a templomosok háromféle banki jellegű műveletet végeztek: foglalkoztak ügyfeleik pénzével (letétek, értéktárgyak elhelyezése, bírói letétek őrzése, számlavezetés, bérleti díjak kifizetése), saját pénzük felhasználásával (kölcsönök folyósítása, óvadékok kifizetése) és mindkettőnek a szállításával (pénzszállítói, egyfajta „őrző-védő” funkció). A valódi bankokkal ellentétben, azonban a magánszemélyek letétjeit nem használhatták fel, s a ládákban őrzött javakat csak a tulajdonos engedélyével adhatták ki. Azt is fontos megjegyezni, a rend egyetlen országban sem ellenőrizte a teljes adóügyet és pénzforgalmat.
De arról, hogy kölcsönügyleteikért szinte mindig kaptak kamatot, s azt sokszor valamilyen csereügyletnek álcázták, több forrásból is értesülhetünk. Saragossa érseke így fizetett tíz százalékos, „szokásos” kamatot egy kölcsönügylete után 1232-ben a lovagrendnek. A templomosok londoni székházát egyébként még hercegként 1263-ban kifosztó I. Edward angol király (1239-1307) pedig 1274-ben fizetett nekik borsos kamatot, ugyanis 27 974 livre-re 5333 livre, 6 sou és 8 dénár ráadást kellett ráraknia.
Mindezek fényében kicsit zavarba ejtő az angol tartományfőnök, Walter de la More esete, aki ahelyett, hogy a saját rendjén keresztül utalt volna pénzt Londonból Párizsba utazásával egy időben, inkább egy firenzei bankárcsaládon keresztül intézte el a pénzügyletet 1304-ben, hogy aztán állítólag elkerülje annak párizsi képviselőjét, aki azelőtt hagyta el a várost, hogy a templomos mester megérkezett volna. Egyes kutatók szerint egyébként ez is azt bizonyíthatja, hogy a templomosok nem rendelkeztek olyan mennyiségű mozgatható tőkével, mint azt sokan váltig állították, hiszen De la More sem bízott abban, hogy a párizsi rendházban lesz annyi készpénz, amennyit ő mozgatni akart.
Ennek ellenére, kérdezhetjük, sok európai uralkodó miért épp a templomosoktól kért kölcsön, intézte pénzügyeit rajtuk keresztül, vagy miként a francia és az angol király, helyezte el náluk és őriztette velük a koronaékszereket, a kincstárát, netán alkalmazott templomos lovagot fiskális pozícióban? A kérdés roppant összetett, de úgy tűnik, talán a legfontosabb tényező a bizalom volt. A rendre mindig lehetett számítani, és ezt a pápák is tudták. Ezért működtethettek, többek között Magyarországon is, hiteleshelyeket, látjuk őket adásvételi szerződéseken tanúként, jogi ügyletek intézőiként, a középkor közjegyzőiként is. Ahogy a diplomáciai szövevényes labirintusából se maradhattak ki, épp e bizalom miatt sokszor kérték ki a véleményüket érzékeny ügyekben.
Cikkünket folytatjuk. A második részben a templomosok bukását, a feloszlatásukkal záruló koncepciós perüket, a hozzájuk kötődő összeesküvéelméleteket, állítólagos kincseiket és többek között a „Soros-párhuzamot” vesszük górcső alá. Tartsanak velünk!
A templomosok nyomában - 2. rész: Propaganda, kirakatper és bukás - Magyar Hang
Kilencszáz éves minden idők egyik „legtitkosabb" társasága. A második felvonásban a templomosok bukásával, a feloszlatásukkal záruló koncepciós perükkel, a hozzájuk kötődő összeesküvés-elméletekkel, állítólagos kincseikkel és többek között még az első anyag bevezetőjében említett „Soros-párhuzammal" foglalkozunk.
Felhasznált források, szakirodalom
- Benedek, Szabolcs: A szabadkőművesség eredete - A hermetikus hagyományoktól az első nagypáholyig. PONT Kiadó, Budapest 2006.
- Cohn, Norman: Európa démonai - A boszorkányüldözés története. Corvina, Szekszárd 1994.
- Demandt, Alexander (szerk.): A történelem nagy perei. Holnap Kiadó, Budapest 1993.
- Demurger, Alain: The Last Templar - The tragedy of Jacques de Molay. Profile Books, London 2009.
- Duby, George: A katedrálisok kora - Művészet és társadalom 980-1420. Gondolat, Budapest 1984.
- Frale, Barbara: The Templars and the Shroud of Christ. Maverick House, Dunboyne 2011.
- Gergely, Jenő: A pápaság története. Kossuth Kiadó, Budapest 1999.
- Molnár, Máté: A templomos lovagrend alkonya. Miles Christi, Budapest 2010.
- Newman, Sharan: The Real History Behind the Templars. Berkley, New York 2007.
- Read, Piers Paul: The Templars. Weidenfeld & Nicolson, London 1999.
- Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Osiris Kiadó, Budapest 1999.
- Stossek, Balázs: A templomos lovagrend regulája. Agón-Kairosz, Budapest 2002.
- Sz. Jónás, Ilona: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény: Európa és Közel-Kelet IV-XV. század. Osiris Kiadó, Budapest 1999.
- Varjassy, Péter – Kölnei, Lívia: Az ispotályos johannita lovagok. Attraktor, Máriabesnyő 2012.
- Veszprémy, László: Az első és második keresztes háború korának forrásai. Szent István Társulat, Budapest 1999.
