Tisztelt Kollégák! Annak, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetsége cselekvőképes szervezetként, a tagságát megőrizve átvészelje a járvány, illetve a kór nyomában járó, a médiát fokozottan érintő gazdasági válság időszakát, a magyar nyilvánosság szempontjából is fontos garanciális jelentősége van. Ehhez azonban minden tagtársunk kitartására, részvételére, támogatására és szolidaritására szükség van – olvasom abban a körlevélben, amelyet annyi más társammal együtt, én is elektronikus úton kaptam meg május végén. A kapcsolatom ennyiben ki is merül a szervezettel, melynek negyedszázada vagyok – igazán szolidáris – befizetője, még korábban: tisztségviselője (oktatási bizottság), a kulturális- és a turisztikai szakosztályok „fölkentje”, még ennél is korábban: iskolása; a hallgatók lapjának főszerkesztője.
Bevallom, ritkán olvasok már bele ezekbe a küldeményekbe. Nem érzem a törődést, de nem is igénylem igazán. Az üzenetet átfutva most mégis nevethetnékem támadt. S ha már egyszer ilyen jól szórakoztam, gondoltam, az újabb küldeményt is „fölbontom”, 2020. június 19-én, 16.58-kor.
Íme a becses információ: „lehetőségünk van KN95 szabványú FFP2-es maszkok beszerzésére kedvezményes áron. A maszk rendelkezik európai CE tanúsítvánnyal, száma: ICR Polska/M8902320. (...) Egy maszk ára jelenleg 1200 Ft, a minimum rendelés 5 darab, ami így összesen 6000 Ft. Az összeg tartalmazza a belföldi postázási költséget is...” Hiába, gazdasági válság ide vagy oda, első az egészség!
S ha már a részvételemre számító szövetség ilyen helyesen felhívta a figyelmet magára, hát ebédidőmben meglestem, milyen mondatok ficánkolnak 2020-ban az újságírószövetség honlapján. Kigyűjtöttem a kedvenceimet, s mint megszólított tagtárs, kommentálom is azokat, ha nem baj.
„A MUOSZ egyesületi formában működő szakmai, érdekképviseleti, oktatási és kulturális tevékenységet végző közhasznú társadalmi szervezet.” Így van, bár érdekképviseleti funkcióját nem nevezném acélosnak, én legalábbis nem ismerek olyan újságírót, lapszerkesztőt, fotóriportert, tördelőt stb., akit az elmúlt évtizedben, a munkaadójával folytatott csörtéje során érdemben segített, óvott, védelmezett volna a szövetség. Meglehet persze, hogy az ismeretségi köröm nem eléggé beszédes...
„A MÚOSZ-igazolványt a világ számos pontján elismerik.” „Hát, nem tudom...” – idézem Jirí Menzel népszerű könyve címét –, én nem ezt tapasztaltam! Külföldön csak a nemzetközi újságíró-igazolványomat vették komolyan, amúgy bármerre ténfereg az ember, az érzése az, hogy a magyar újságírás kilencvenes évekbeli rangja rég elpárolgott.
„2008–2009-ben a szervezet felújította az újságírók kedvelt, évtizedek óta látogatott üdülőjét Tihanyban. A modern, elegáns Balaton-parti épület ideális hely a kikapcsolódásra, szakmai programok szervezésére”.
„Hát, még mindig nem tudom...” – idézem újra Jirí Menzelt, immár népszerű bestsellerének a folytatását, s a fejbúbomat vakarom. Nekem ugyanis a kollegina a Sajtóházból azt újságolta, hogy üdülni már nem is lehet, mivel a komplexumot értékesítik, ámbár a procedúra valamiért hosszadalmasabbra sikeredett, mint várták, így az újságíró – mit tehet mást?! – legyen kitartó! Csak halkan jegyzem meg, hogy a MÚOSZ honlapján erről érdemi információt nem találtam.
„...aki a nyilvánosság és a sajtó ellen harcol, az nem a járványt akarja legyőzni.” Szép gondolat, jól is mutat a honlapon! De vajon az ilyen „nagy” mondatok gyakorlati eredményt is hoznak? (Kétlem.)
Persze eszem ágában sincs a MÚOSZ nyakába varrni a hazai szakmai szervezetek, értelmiségi klubok a koronavírus-járvány idején különösen szembeszökő impotenciáját.
A művészvilág (lásd: Artisjus-ügy), a szerzői jogokkal told meg-ereszd meget játszó egyletek, egyesületek, közalapítványok, amiként a sajtószervezetek is, súlyos szellemi és erkölcsi válságban leledzenek. Például: nehéz elhinnem, hogy kataklizma idején a Magyar Írószövetség legfontosabb tennivalója az lenne, hogy a Magyar Napló ingyenesen letölthető példányait népszerűsíti honlapján, illetőleg: programajánló cikket közöl a szervezet elnökének, 2019. november 6-i (nem elírás!) interjúkötetének bemutatójáról az Írók Boltjában. Megjegyzem, a könyv címe rímel a hazai szellemi élet mélyrepülésére: „Szavakban lobog...”
A lényegre térve tehát: a válság nem ma kezdődött. A napjainkra legatyásodó, támogatásért kolduló szervezetek (oké, vannak kivételek, hiszen az írószövetség és az Artisjus speciel bírja szusszal, pénzzel...), nem bizonyultak cselekvőképesnek; a kulisszák mögött évekig dőre viták folytak.
„A kisszerűség, a bürokratizmus, az üzletesség, a konformizmus, a szellemtelenség, a közhely nem ritkán győz, bár nem győz-ne ekkorákat, ha nem akadnának cinkosai azok között is, akiknek egyébként van eszük” – írta 2019 telén Tamás Gáspár Miklós. Fricz Tamás néhány hónappal később (szinte) hozzáfűzte: „Kerüljük el, hogy két politikai-kulturális buborék lebegjen egymás mellett, néha össze-összeütközve....”
A jelenkori helyzetről nekem Szabó István: Álmodozások kora című filmjének zárójelenete jut eszembe, mikor a főhősnek a következő üzenet érkezik a telefonközpontból: „tessék felébredni!” Tényleg ideje lenne már.
Érzékenyebbek lettek a kritikára – Hargitai Miklós válasza Szabó Zoltán Attilának
Az újságírók érdekvédelmének nincs olyan definíciója, amelyből egyértelműen következne, hogy milyen feladatokat kell (vagy nem kell) ebben a körben ellátni. Mi tehát elsősorban a tagi igényeknek igyekszünk megfelelni: jogsegély-szolgálatot működtetünk, szakmai programokat szervezünk, segélyt folyósítunk, lobbizunk, együttműködünk, ahogy ez a civil világban szokás. Az újságírók, illetve a MÚOSZ tagjai között sok az idősebb korú (a koronavírus-járvány szempontjából már az 50 éves életkor is kiemelt kockázatnak számít), rosszul ellátott településen élő munkavállaló. Ugyanakkor a szakma jellegéből adódik, hogy olyankor is ki kell menni a terepre, amikor ennek kézzelfogható egészségügyi veszélyei vannak. A járvány kitörésétől kezdve folyamatosan érkeztek a megkeresések a tagságtól, hogy próbáljunk segíteni a munkavégzés feltételeinek biztosításában (ez az az időszak volt, amikor sehol nem lehetett maszkot kapni). A MÚOSZ egy másik szakmai szervezettel együttműködve kiépítette a beszerzési csatornát – már csak azért is, mert a saját munkavállalóink, illetve a Sajtóházban dolgozók biztonságáról is nekünk kellett gondoskodnunk –, ezt a lehetőséget, illetve a nagyobb tételű beszerzéssel elért kedvező árat osztottuk meg (a maszkokat bekerülési áron továbbadva) a tagsággal. Nem (csak) júniusban, hanem már hónapokkal korábban, amikor még nagyon nehéz volt idehaza megfelelő minőségű maszkokhoz hozzájutni.
Ami a MÚOSZ igazolványát illeti, az Nyugat- és Észak-Európában ma is nagyon sokoldalúan használható (délen kevésbé, de ez korábban is így volt). Hogy Magyarországon hol fogadják el, az leginkább a mindenkori kormánytól függ – ehhez nem is fűznék több kommentárt. Való igaz, hogy az újságírás korábban egy magas presztízsű, társadalmilag nagyra értékelt foglalkozás volt – és ehhez igazodott a MÚOSZ presztízse is –; a nyugati világban ma is ez a helyzet, és itthon sem az újságírók lettek gyengébb képességűek, hanem a kormány lett érzékenyebb a kritikára.
A tagság az életkort, a politikai preferenciákat tekintve is sokszínű. Ami némelyeknek kemény hangú kiállás, az másoknak fölösleges akadékoskodás vagy érthetetlen engedékenység. Ma nem lehet megoldani, hogy ne konfrontálódjunk a sajtó működését folyamatosan korlátozó kormánnyal, de ezt sosem öncélúan tesszük, és igyekszünk tekintettel lenni arra is, hogy az újságírók jelentős része a kormányoldali médiában dolgozik. Nekünk az ő érdekeiket is képviselnünk kell, ugyanúgy, ahogyan azokét is, akiktől a hatalom veszi el a munkalehetőséget.
A végére egy szót az irodalomról. A levélnek ez a része nem egyértelmű, nem biztos, hogy én vagyok a címzettje, de mivel félreérthető, szeretném tisztázni: tudomásom szerint én vagyok a MÚOSZ elnöke, de nincs interjúkötetem, így értelemszerűen bemutatója sem lehetett.
A válaszcikk online változata eredetileg figyelmetlenségből Haraszti Miklós nevén jelent meg, és néhány órán át így is maradt. De a szerző valójában a MÚOSZ elnöke, Hargitai Miklós, miként az a nyomtatott változatban helyesen szerepelt. Az érintettektől elnézést kérünk. Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/28. számában jelent meg július 10-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/28. számban? Itt megnézheti!
