Fotó: Magvető/Facebook
Ha nincs az idei Szép versek, valószínűleg elkerülte volna a figyelmem Antal Balázs tavalyi költeménye, a Rémálomgólya. Pedig rendszeres olvasója vagyok a Forrásnak, ahol először lejött, és mégis. Antal eleve ritkán jelentkezik, FISZ-nél és Műútnál kijött kötetei sem kapnak akkora figyelmet, pedig ez a költői nyelv van annyira letisztult és elementáris erejű, hogy kijárna neki. Az elvadult gyerekkor „ürgeöntős” időszaka nála jóval kevesebb romantikával, mintsem kijózanító közvetlenséggel, rémálomszerű látomásossággal jön elő: „gyakran hallom ma is nyávogni a víz színe alól / látom a köveken a karmaival kapaszkodni / látom a kitágult szemét a buborékokat / azóta is abból a kútból hordják a vizet hányan.”
Hasonlóképp fordul át az erőszak rémisztően precíz leírásába Molnár H. Magor. Rúzs című verse eközben úgy indul, mintha valóban csak valami könnyedebb témáról kívánna szólni. És olyan finomsággal tér át arra, mi mindent fedhet a smink, hogy elsőre észre sem vesszük, miről beszél: „És van az a rúzs is, melyet színésznő anyám / azért használt, hogy eltakarja ajkait, melyek / édesapám jegygyűrűje nyomán szakadtak fel. / És van az ecsettel gondosan szétkent korrektor, / mellyel sárga foltos járomcsontját festette felül.” Nem sokáig ússzuk meg ennyivel, és már hiába is fordítanánk el fejünket, a festék nem fedi többé mindazt a kegyetlenséget, amellyel minden nap szembesülhetünk magunk körül.
A járvány hétköznapjairól szólnak a költők, jóslatokra még nem vállalkoznak
Reméljük, a Szép versek most már visszaállhat rendes megjelenésre, és a karanténidőszak is egyre inkább a versekbe szorul majd vissza a napi hírek világából.
Vannak aztán versek, amelyekre pontosan emlékszik az ember, mikor és hol olvasta azokat először. Ilyen Peer Krisztiántól az Állandó számok, amellyel Kántor Péternek állít emléket. Már mindig csak a kecskeméti éjszaka jut majd eszembe a megrendítő sorokról: „Régen beszélgettünk, én nem tudok kérdezni, sétálni, / nem tudtam megtanulni élni, / csak a lehető leggyorsabban ából bébe érni, / és hiába szeretnék, most sem beszélgetek, / arról sem hallottam, hogy beteg.” Ha a tavalyi év legjobbjait kell még kiemelni, mindenképp ott a helye köztük Áfra János megrendítő anyaversének (Teremtés helyett), Szálinger Balázs izgalmas Mikes Kelemen-szerepjátékának vagy épp Vida Kamilla allegorikus versének (Vajon mit gondolhatnak a tyúkok Amerikáról?).
Takács Zsuzsa egyik versében tragikusan korán elhunyt lányára, Lengyel Annára emlékszik, a másik ötvenhatot és egy régi barátnőt hoz a képbe. Fontos, szép szövegek. A néhány éve feltűnt fiatalok közül mindenképp érdemes kiemelni Locker Dávid (ön)ironikus, őszinte verseit, ahogy a már valamivel ismertebbek közül Kállay Eszter és Láng Orsolya gondolatilag sokrétű költeményeit. Parti Nagy Lajostól a Zug Zettel Zug a költő legjobbjait idézi. Vannak persze most is fájó hiányok, mint mindig. Azok, akik mondjuk tavaly is: Győri László, Horváth Eve, Kiss Anna, Fehér Enikő vagy Simon Bettina (A legrövidebb év), de a tavaly áprilisi Tiszatájból érdemes előkeresni Borsi Bálint Röppálya című versét is. Persze, teljességre törekedni nem nagyon lehet, kimaradók mindig lesznek, ahogy olyanok is, akik bekerülnek, de még így is méltatlanul kevesekhez jut el a hírük. Sosem késő pótolni elmaradásainkat!
Szép versek 2022, szerk.: Szegő János, Magvető, 2022, 3999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/29. számában jelent meg, július 15-én.
