Egy normális világban tökéletesen optimista áthallásnak bizonyulna a rendszerváltást 30 és távlatából feldolgozó Ezentúl lesz banán! című antológia lezárása. A befejező novellája, nem mellesleg a kötet talán legerősebb darabja – Szabó Borbála Cecman és a többpártrendszer – utolsó mondatai ugyanis így szólnak: „Én őszintén szólva nagyon megkönnyebbültem, hogy végre vége lett ennek az egész nyomasztó, gyermekded játéknak. És felnőttünk.”
Az üzenet világos: felnőttek a kor gyermekei és maguk mögött hagyták azt az atyáskodó, abszurd rendszert, aminek az abszurditását felfogni ugyan nem tudták, de nap mint nap megélték, tapasztalták a bőrükön. Például hogy ez az ország hivatalosan tök üres ugyan, de bárki tud szerezni bármit, igaz, ehhez vagy Jugóba kell menni, vagy a dollárboltba, vagy csak benyúlni a pult alá. (A kötet címszereplőjének is ez volt a leggyakoribb előfordulási helye a béketábor legvidámabb barakkjában.)
Megjelenik persze – ha másképp nem, háttértörténetként – a felnőttek világa, az a szocialista életnek nevezett valami is, amit mintegy 800 ezren próbálnak több-kevesebb sikerrel immár harminc éve átcímkézni belülről való bomlasztássá, de ennek a tizenöt történetnek nem az adja az erejét, hogy a szerzők frontális támadást indítanának a nikotin- és naftalinszagú Kádár-rendszer ellen. A személyesség lesz a történetek kulcsa szinte minden esetben, ami aztán akarva-akaratlanul is tökéletesen mutatja be egy személytelen rendszer arctalan arcait – lehetőleg működés közben és rendkívüli helyzetekben. Lackfi János szürreális, pincében játszódó kémregényét ugyanaz a légkör ihlette, mint Kiss Judit Ágnes igen tárgyszerű leírásait a Lánchídi csata kihallgatós jeleneteiben.
Viszont nem véletlenül használtam az első mondatban feltételes módot. A szerkesztő, Kovács Eszter ugyanis azt írja az utószóban, hogy a célja az volt az összeállítással, hogy a mai fiataloknak bemutassa a harminc évvel ezelőtti világot, amikor nem X-boxról és Playstationről, hanem az epres és a citromos Limó üdítőporról folyt az eszmecsere a lakótelepi pingpongasztalok körül.
Ez persze sikerül is, ám ott zsibong még valami ezekben a történetekben. Nagyon finoman, egyáltalán nem direkten, de azért a sorok között vibrál az a hangulat, hogy nincs ez a sztori lezárva. Nem lett ám vége ennek a „nyomasztó, gyermekded játéknak”. És persze nem nőttünk fel. Hiszen ismerjük jól ezt a világot: disszidálás helyett ugyan elvándorlást mondunk, ami nem hangzik úgy, mintha valami drasztikus orvosi beavatkozás neve lenne, sokkal költőibb szó ez annál; nem is jár persze olyan következményekkel, de ugyanolyan hülyén érezzük tőle magunkat, a világ, vagy legalábbis a Nyugat pályaudvarain, repterein. És akkor a tévéből hozzánk szóló fontos és kopasz emberekről még nem is beszéltünk.
A kötetnek és a novelláknak jót tesz, hogy mindezt senki nem mondja ki ennyire direkten, bele az arcunkba. Így azok is érezni fogják majd, mit is jelent, milyen is lehet rendszert váltani, akik még nem tudják, mi az a csengőfrász, vagy nem ugrott a gombóc a torkukba a határátkelőknél. És ami a kötetnek jót tesz, az a mi közéletünknek egyáltalán nem válik a javára. De ez már egyáltalán nem a novellagyűjtemény hibája.
Ezentúl lesz banán! Szerk.: Kovács Eszter. Baranyi András illusztrációival. Tilos az Á Könyvek, 2019. 2990 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/50. számában jelent meg december 13-án.
A Könyvesház rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a történelem érdekli, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnie! Ha pedig a tudományos cikkeinket keresi, azokat itt találja!
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/51-52. számban? Itt megnézheti!
