Ritkán látni a mozikban annyira akciódús új magyar filmet, mint amilyen a Mesterjátszma lett. Pedig Tóth Barnabás új filmjének legmozgalmasabb részeit konkrétan egyetlen helyszínen, egy felépített vonatdíszletben vették fel. Kimozdulunk azért időnként innen, megjárjuk az ÁVH börtönét, ahogy forradalmi utcaképeket is kapunk. Stefan Zweig Sakknovellája jelentette az alapot, de a művel szemben nem a náci elnyomás, hanem az 1956-os magyar forradalom adja a történelmi hátteret. Az alapművet sajnos nem olvassák nálunk tömegek, így persze a változtatás nyilván kevesek számára lesz zavaró. De a film hozzájárulhat legalább ahhoz, hogy többekhez eljusson a nagyszerű szerző elbeszélése. Ahogy Tóth Barnabás előző rendezése, az Akik maradtak is sokakkal megismertette F. Várkonyi Zsuzsa művét, a Férfiidők lányregényét.
Az előzmények ismeretében logikus lehet, hogy Tóth Barnabás most is irodalmi alapanyaghoz nyúlt. De a találat ezúttal nem az övé, Fonyódi Tibor kereste meg az ötlettel. (Fonyódi előzőleg a Nemzeti Filmintézet Forgatókönyv-fejlesztési igazgatóságát is vezette, most pedig a Televíziós Döntőbizottságban található meg.) A rendező ugyanakkor szabad kezet kapott, és bőven alakított is a sztorin munkatársával, Lisztes Lindával közösen. A Mesterjátszma így szerencsére erős rendezői filmként tudott megszületni, szemben az utóbbi évek több támogatott produkciójával. Nem Fonyódi alapkönyvével van persze gond, jó eséllyel az ő munkáját is dicsérhetjük most. Azzal a koncepcióval már több van, amikor sorra utasítanak vissza neves rendezőket (köztük Tóth Barnabás egyéb projektjeit is), de egy-egy jó helyzetben lévő producer (ritkábban forgatókönyvíró) bátran tervezheti ötletei megvalósítását, bárhogy is sikerültek a korábbiak.
Mondhatjuk akár, hogy Tóth Barnabás rendezői kézjegyét nem feltétlenül lehet elsőre felismerni. De emögött inkább azt érdemes keresni, hogy általában is szeret kísérletezgetni, új utakat keresni. Szórakoztató rövidfilmjei után sem sokan vártak tőle pont egy olyan csendes drámát, mint amilyen az Akik maradtak lett. A Mesterjátszma ehhez képest még hasonlítható is egyik-másik korábbi munkához, különösen a Van egy határ és Az elmenetel című rövidfilmekhez. Drámai feszültsége az előbbihez, metaforikussága inkább az utóbbihoz köti. Bár legfontosabb rövidfilmjei számomra azok, amelyek szatirikusan mesélnek közéletről (Egy szavazat, Az ember, akit kihagytak) és filmes piacunkról (Terepszemle 1-2.), de kifejezetten minőségiek az említett, komolyabb munkák is. Ahogy az olyanokat szintén érdemes megemlíteni, mint a közösségi médiában hatalmas népszerűséget szerzett Újratervezés, illetve a keserédes csattanóval tökéletesre formált Susotázs. Tóth Barnabás fiatal rendező, de már jelentékeny életművel bír, amelyben előkelő helyet fog kapni a Mesterjátszma. A végeredmény nem lett ugyan tökéletes, de kifejezetten erősre, feszesre sikerült. Másfél órára a székhez szegezi a nézőt, aki végül talán még egy második megtekintésre sem fog nemet mondani. (Akkor már más szemmel nézve a teljes filmet.)
A Mesterjátszma főhősei ötvenhatos menekült fiatalok, István (Váradi Gergely) és Márta (Varga-Járó Sára), akik egy menekülőkkel tömött vonaton próbálnak az utolsó pillanatban nyugatra szökni. A két valódi főszereplő viszont a titokzatos utas, Czentovics Sándor (Mácsai Pál), valamint az egy másik történetszállal idekapcsolt Réder Bálint atya (Hajduk Károly), akik egyben emlékezetesebb alakítást is nyújtanak a két fiatalnál. A két férfi drámája eszünkbe juttathat olyan témabeli klasszikusokat is, mint Ingmar Bergmantól A hetedik pecsét. A sakkos toposzt remekül használja a film, a legerősebb gondolatok is ehhez kapcsolódnak. Na, nem az olyan elejtett bon mot-kra gondolok, mint hogy „a sakkban és az életben is a legtöbb a paraszt”. (Mégis jellemzőnek érzem, hogy többeknek is ez lett az egyik kedvenc idézetük a filmből. Az ember- és világképeket ugyanúgy jól jellemzi, mint az, hogy a Magyarázat mindenre folyton panaszkodó építész karaktere mennyire népszerű tud lenni.) Érdemes felkeresnünk Stefan Zweig művét is: „az igazi sakkozó nem is sakkjátékos, hanem sakkmunkás”. És: „nem sértő korlátozás-e a sakkot egyszerűen játéknak nevezni? Nem tudomány, nem művészet-e egyúttal, mely úgy lebeg e kategóriák között, mint Mohamed koporsója ég és föld között? Az ellentétek sajátos, egyszeri összetalálkozása: ősrégi és örökké új, természetében mechanikus, de csak a képzelet eleveníti meg, szűk mértani térre szorul, és ugyanakkor kombinációs lehetőségeiben határtalan. Szüntelenül fejlődik, és teljesen terméketlen. Olyan gondolkozás, amely semmihez sem vezet. Matematika, ami semmit ki nem számít, művészet, ami nem hoz létre műveket, anyagtalan szobrászat. S mindezek ellenére lényében és létében tartósabbnak bizonyult minden törvénynél, minden más alkotásnál.”
A Mesterjátszma mindenképp dicséretes kísérlet azért is, mert valahol félúton helyezkedik el a művész- és a tömegfilmek között. Miközben erős szerzői jegyekkel rendelkező, zsánerelemeket bátran használó darab, közben mégis képes lehet megszólítani a szélesebb értelemben vett nézőközönséget. Tóth Barnabásra egyébként is jellemző ez, hasonló okokból is dicsérhettük például az Akik maradtakot. A Mesterjátszma képes szembemenni a manapság divatos eszközökkel, és elegendőnek tartja például a kilencven percet a történet elmesélésére. Végig a székhez szegezi, kíváncsivá teszi a nézőt, hogy mit is lát tulajdonképpen, és kinek mi lesz végül a sorsa. Közös múltunkról mesél jól megragadható karaktereken keresztül. Különösen érdemes kiemelni az említett Mácsait és Hajduk Károlyt, akik egyaránt rendkívüli alakítást nyújtanak. Erős még Péterfy Bori karaktere, viszont István és Márta halványabb jellege sajnálatos, nehezebb így izgulni kettőjükért, jövőjükért.
Feszült thrillerként indul a Mesterjátszma, majd ügyesen hozza be az egyéni sorsok drámáján keresztül a filozofikusabb felvetéseket. Meddig lehet kitartani, miből meríthetjük egyénileg erőnket, és kihez kell végső soron hűségesnek lennünk? Hogyan őrizhetjük meg személyünk integritását, miként kerülhetjük el a megtöretést? Fontos kérdéseket tesz fel végső soron a film, ezekre valóban izgalmas is lesz keresni a válaszokat. A cselekmény jellegéből adódóan a legtöbb néző elsősorban azzal lesz elfoglalva, honnan hová is jut el ez a történet. Narratológiai kérdések kötnek le a végére mindenkit, sokakat nolani párhuzamok emlegetésére ingerelve. Érdemes mégis ezen kicsit túlnézni, és valóban a felvetett dilemmák mentén gondolkozni a különféle sorsokon. Remek fogódzót nyújthat ehhez Stefan Zweig művészete is. Jól sikerült film lett a Mesterjátszma, erős nézői élményt ad, amit sosem érdemes alábecsülni.
Mesterjátszma. Rendezte: Tóth Barnabás. Magyar filmdráma, 90 perc. November 9-étől a mozikban.
