Életrajzi filmet (főleg, ha van politikai kötődése) csinálni mindig is hálátlan feladat, hiszen nem csak a nézőknek kell megfelelni, hanem az alanyok (és hozzátartozóik) esetleges igényeit is figyelembe kell venni. Éppen emiatt ezen filmek és sorozatok minősége erősen változó, hiszen a jótól (American Crime Story: Impeachment) az éppen nézhetőig (Az alelnök) bármi kisülhet belőlük.
A The Apprentice ráadásul nem is érkezhetett volna rosszabb időben: a választások miatt robbanáspontig feszült amerikai közélet sosem az objektív nézőpontjáról volt híres, emiatt az egyik legmegosztóbb elnökről filmet csinálni nem csak üzletileg tűnt rizikós vállalkozásnak. A The Apprentice életútja emiatt is volt nehézkes: a filmet még 2018-ban jelentették be, Gabriel Sherman író is akkor csatlakozott a projekthez. Ezután négy évet kellett várni, mire a főszereplőt alakító Sebastian Stant sikerült szerződtetni. 2023-ban a forgatókönyv több rendezőt is megjárt (például Clint Eastwoodot és Paul Thomas Andersont), mire a The Last of Us utolsó két részét rendező Ali Abassinál kötött ki. Ezután jött a színészek és az írók sztrájkja, míg végül idén májusban Cannes-ban debütált, hogy most októberben a mozikba kerüljön.
A film elég sok dologban hasonlít mind Frankenstein történetére, mind az Utódlás című sorozatra. Főbb történetszálában előbbit, míg stílusában és szerkesztésében utóbbit idézi meg. Az elején látjuk a fiatal Trumpot (Sebastian Stan) pályája elején, tele ambícióval, azonban apja (Martin Donovan) által lenézve és elnyomva. Ekkor lép be a képbe egy manhattani klub, ahová bebocsájtást nyer, és ahol útja keresztezi a már sztárügyvéd státuszban lévő Roy Cohnét (Jeremy Strong). Cohn látja a fiatal férfiban rejlő potenciált (és nem utolsósorban a befolyásolhatóságot), így egy a Trump családot sújtó per kapcsán megkezdődik közös munkájuk.
A film is nagy részében erre épít: láthatjuk Trump fokozatos felemelkedését (Cohn irányításával), első házasságát, és később lelki erózióját is. A film egyik nagy erőssége ez a szál, amelyet a színészi játék is alátámaszt: Sebastian Stan az év egyik legerősebb alakítását hozza, csomó nüansszal megtoldva Trump figuráját. Érzelmi kirohanásoktól nagyrészt mentes játéka tökéletesen kontrasztban áll főszereplője valódi énjével, emellett testi átváltozása is külön szót érdemel, hiszen ténylegesen őt látjuk a filmben.
Mellette Jeremy Strong hoz még nagyon erős alakítást a gátlástalan, számító, a hatalomért mindenre képes Roy Cohn szerepében. Annak ellenére, hogy a sekélyes gazdag szerepe neki eddig sem volt új, a film utolsó harmadában egy teljesen más arcát mutatja meg addig ismert karakterének, a tévés interjúja pedig a film egyik legerősebb pillanata, még ha csak egy rövid időre is.
Maria Bakalova (Borat utólagos mozifilm) kap még éppen elég játékidőt ahhoz, hogy Trump első feleségét megismertesse a nézővel. Ivana egy lényegre törő és senkit nem igazán tisztelő üzletasszony, aki pontosan tudja, mit akar, mikor akarja, és mit kell ahhoz megtennie. A film egyik hiányossága is hozzá köthető: a forgatókönyv nem fordít elég időt rá, pedig az ő nézőpontja sem elhanyagolható. Emiatt nem csak a film szenved, hanem Bakalova is, akinek képességei egyértelműen túlmutatnak karaktere határain.
A forgatókönyvet az elsőfilmes Gabriel Sherman írta, és ez néhol igen erősen meglátszik. Az eleje meglehetősen epizodikus, pár jelenet (Trump beszélgetése az apjával) nem üt akkorát, mint azt várnánk, illetve néhol nem hagyja leülepedni az eseményeket, nem hagy időt a színészeknek átadni a gyászt, a fájdalmat vagy a dühöt. A film az elvárásokkal ellentétben nem bocsátkozik szélsőségekbe sem: nem démonizálja Trumpot, de nem is tünteti fel a körülmények áldozataként. Habár a volt elnök már elítélte a filmbéli ábrázolását és magát a filmet is, a The Apprentice-re mégsem lehet mondani, hogy elfogult lenne. Mindezek mellett azonban a két főszereplőnek kellő időt szentelve, Trump és Cohn karakterútjának változásait jól lekövethetően ábrázolja. A kettejük közti dinamikát is érdekes figyelni, hiszen ahogy életükben és hatalmi pozícióikban helyet cserélnek, a film is úgy kezd egyre komolyabb tónust felvenni, ami Cohn utolsó vacsoráján csúcsosodik ki.
Központi kérdésköre ugyanis Trump és Cohn tettein keresztül a hatalom részegítő mivolta, annak hatásai az egyénre és a körülötte lévő világra, illetve arra, meddig hajlandó valaki elmenni, hogy a végén ő jöjjön ki jobban egy adott szituációból. Habár a filmben Trump végül megkapja, amit akar, Cohn egy jelenetben azzal szembesíti: minden emberségét elvesztette már. Trump azt válaszolja, hogy a legjobbtól tanulta – ezáltal a film elején felvázolt hierarchiát tökéletesen fordítva meg. Ivana szintén eléri, amit szeretne (a belsőépítész álmait legalábbis), azonban ezért érzelmi háztartásával és mentális egészségével felel. Roy Cohn pedig, miután felépítette Trumpot („I made you!”), és az AIDS-krízis miatt kiesett a New York-i elit vérkeringéséből, vezeklése közben emberségét visszanyeri, karakterútjának utolsó mozzanatai pedig már-már a megváltás határát feszegetik.
A film technikai oldala azonban hagy némi kívánnivalót maga után: a kamerakezelés életszerű ugyan, de néhol nagyon zavaros, a fénykezelés egy-két helyet kivéve teljesen semmilyen, a film saját zenéje pedig néhol értelmezhetetlen megoldásokkal dolgozik. Pár jelenetnél úgy érezheti a néző, hogy teljesen más dallamot vágtak be, mint ami az adott pillanathoz illene.
Annak ellenére. hogy a The Apprentice életrajzi filmként semmi kiemelkedőt vagy újszerűt nem nyújt, mégis az év jobban sikerült darabjai közé tartozik, köszönhetően erős színészi alakításainak, kompetens forgatókönyvének, illetve jól eltalált arányainak.
The Apprentice – A Trump-sztori, amerikai-kanadai életrajzi dráma, 120 perc. Október 24-étől a mozikban.
