Gyakorlatilag megválasztása óta téma, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök mennyire szólhatott bele a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányba a republikánus jelöltet, Donald Trumpot segítve, célzottan hatalomra juttatva. Beszédes, hogy közvetlenül a voksolás után az amerikai választási bizottság – közvetlenül a választás informatikai rendszerére célozva – mindezt visszautasította, szerintük ugyanis semmilyen támadás nem történt. Azóta azonban az amerikai hírszerzési közösség több felvonásban, jelentésben hangsúlyozta, igenis történt befolyásolás, ahogy azt ma már a washingtoni paletta mindkét oldala, így a demokraták mellett a republikánusok is vallják. „Az oroszok minden kétséget kizáróan aktív lépéseket tettek a 2016-os választás befolyásolására, és úgy gondoljuk, így fognak tenni majd a jövőben is” – jelentette még idén márciusban Mike Conaway texasi republikánus kongresszusi képviselő.
A digitalizáció előrehaladtával a kibertér ugyanolyan frontvonallá vált, így naivitás azt gondolni, hogy van olyan ország, amely ne próbálna meg mindent megtenni azért, hogy érdekei mentén érvényesüljön a világhálón. Ebbe pedig a hírszerzési eszközök is beletartoznak. Így az oroszok mellett az amerikaiak, a kínaiak, a britek, vagy épp a németek is voltak már érintve különféle digitális lehallgatási ügyben – gondoljunk például arra, mikor kiderült Angela Merkelt lehallgatta az amerikai hírszerzés.
A kérdés tehát inkább az, ki mennyire van benne, mit és hogyan csinál, arra milyen kézzel fogható bizonyítékot tud felmutatni az ellenérdekelt fél, s mindezt melyik oldal mennyire és hogyan használja fel saját politikai célokra. Trump megválasztása óta a vita azon megy, hogy az orosz hírszerzés, de leginkább személyesen Putyin mennyire van benne, mennyire volt aktív abban, hogy annak idején Trump és ne a demokrata riválisa, Bill Clinton egykori elnök felesége, a korábban az Obama-adminisztrációban külügyminiszterként is szolgáló Hillary Clinton kerüljön az elnöki székbe. Azt mindig is lehetett érezni, az orosz elnök inkább Trumppal szimpatizált, s nem Clintonnal. De vajon ő személyesen, a saját szájával adta-e ki a parancsot arra, hogy akkor minden lehetséges eszközzel üssék Clintont és emeljék pajzsra republikánus kihívóját? A szenátus hírszerzési bizottságának demokrata alelnöke, Mark Warner szerint egyértelműen erről van szó. A politikus ezt többször alá is húzta.
S ugyan a Kreml-közeli orosz médiahenger érezhetően nem Clinton felé húzott a kampányban, de van-e arra kézzel fogható bizonyíték, hogy az összetett, a többek között a mindenféle kamuhírekkel operáló, a sajtótól a közösségi oldalakig terjedő befolyásolási kísérlet cunamit mennyire vezényelte személyesen az orosz elnök?
Ezzel kapcsolatban adott ki jelentést a szenátus demokrata és republikánus tagokból álló hírszerzési bizottsága. Tizenhat hónapos vizsgálatukat egy hét oldalas, nyilvánosan elérhető rövidített kivonatból ismerhetjük meg, amit a grémium elnöke, az észak-karolinai republikánus szenátor, Richard Burr adott ki. A bizottság megállapításait a CIA, az FBI és az NSA vezetőinek, illetékes elemzőinek alapos interjúiból, számtalan háttérbeszélgetésből állította össze. Mint aláhúzták, ezek az interjúk politikai meggyőződéstől függetlenül zajlottak.
Ezt követően pedig mivel jöttek a „Putyin személyesen rendelte el...” kezdetű cikkcímek, adja magát a kérdés, mit is ír a jelentés, és milyen konkrét bizonyítékkal indokol.
A dokumentumban összesen hat helyen szerepel Putyin neve:
- A bizottság talált különbséget abban, hogy miként vélekedett a „Putyin és az orosz kormányzat arra törekedett, miként segítse az elnökké választott Trump választási esélyeit” témakörében az NSA, valamint a CIA és az FBI; ezek az eltérő, ugyanakkor átlátható, de profi elemzési módszerekből fakadnak. (Mint a republikánusközeli Fox News vonatkozó cikkében megjegyzi, a különbség abban állt, hogy míg az FBI-nak és a CIA-nek „elég komoly bizonyossága” volt abban, hogy ez a segítség Clinton befeketítésére fókuszált, addig az NSA ebben a megállapításban csak mérsékelten hisz.)
- „Megállapítjuk, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök 2016-ban parancsot adott egy olyan befolyásolási kampányra, amely az amerikai elnökválasztást célozta. Az oroszok céljai között szerepelt, hogy aláássák az amerikai demokratikus rendszerbe vetett bizalmat, befeketítsék Clinton külügyminisztert, egyúttal megkérdőjelezzék megválaszthatóságát és lehetséges elnökségét. Ugyancsak megállapítjuk, hogy Putyin és az orosz kormányzat köreiben mind inkább kialakult, hogy az elnökké választott Trump élvez előnyt” – ezt egy alpontban azzal indokolják, hogy az orosz vezetés nyilvános kommentárjaiból, az orosz állami médiajelentésekből, és azokból a hivatalos megnyilvánulásokból hámozták ki, amelyek arról szóltak, melyik jelölt politikai irányvonalával lehet jobban összhangba hozni az orosz érdekeket. Ebben az alpontban egyébként szintén szerepel Putyin és az orosz kormányzat terminológia.
- „Ugyancsak megállapítjuk, hogy Putyin és az orosz kormányzat azzal, hogy lejáratta Clinton külügyminisztert és hogy nyilvánosan szembe állította alkalmatlanságát vele (Trumppal) szemben, arra törekedett, ahol csak lehetett, hogy segítse az elnökké választott Trump választási esélyeit.”
A dokumentumban azonban csak olyan folyamatokat hoznak fel az orosz beavatkozás lehetséges bizonyítékaként, amelyeket korábban is lehetett sejteni, így nagy meglepetések nincsenek is benne. A klasszikus, hidegháborús információs szembenállás hátterével felvezetett Kreml-közeli médiumok (például az RT és a Sputnik) „szinte” kormányzati trollhadsereggel karöltve végzett internetes dezinformációs hadjárata tényleg nem újdonság. A sejtetés pedig, titkosítás ide, vagy oda, még nem bizonyíték. Főleg, hogy számtalan kiberbiztonsági szakértő – amerikai és orosz egyaránt – jelezte már, hogy még akkor is nehéz személy szerint beazonosítani az internetes támadások elkövetőit, ha tudják, fizikailag hol van az az adott számítógép, ahonnan a kifogásolt akciókat végzik. (Már az zavart okozhat, ha például egy kibertámadáshoz más országból szerzünk informatikai kapacitást és a műveleteket is azon keresztül hajtjuk végre, így kívülről úgy tűnik, mintha tényleg onnan bombáznánk egy rendszer, miközben nem.)
Így a lelkes összeesküvés-elmélet hívőknek úgy tűnik, továbbra is a sötétben kell tapogatózniuk. És sajnos, bármennyire szeretnénk, most sem tudtunk meg többet annál, mint ahogy látjuk nem egyszer a diplomáciában – van egy politikus, aki egy másiknak szimpatikusabb, ezért akár annak kampányában is szívesen vállal szerepet, hogy ezzel is tolja azt a politikai irányvonalat, ami neki szimpatikusabb.
Az „orosz hekker” – amely fogalom amúgy a kínaiakat váltotta ezen poszton, miután Amerika kibertér-ügyileg pár éve lepaktált Pekinggel – meg továbbra is lehet az arctalan mumus, miközben szűk két héttel a július 16-án, Helsinkiben várható Trump–Putyin találkozó előtt egy ilyen dokumentum jó táptalaja lehet minden bel- és ezzel összefüggő külpolitikai csatározásnak.
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
