Ecuador, Chile és Bolívia után Kolumbiában is százezrek vonulnak utcára. A latin-amerikai események kapcsán szokás dominóhatást emlegetni, ám a konfliktusnak erőteljes helyi mintázata van: a Kolumbiában 2012 és 2016 között végbement békefolyamat hatására felszínre került egy sor valódi társadalmi és szociális probléma, amelyeket azonban a tavaly megválasztott szélsőjobboldali vezetés igyekszik a szőnyeg alá söpörni, miközben minden eszközt bevetve törekszik a tiltakozások lejáratására. A szellemet azonban már aligha lehet visszatuszkolni a palackba.
Kolumbia történetének legnagyobb tiltakozási hullámát indították el a november 21.-i milliós tüntetések az ország nagyobb városaiban. Hasonló megmozdulások legutóbb negyvenkét évvel ezelőtt voltak a latin-amerikai országban, amelyek emléke máig él. Az 1977-es kolumbiai nagy sztrájkban a legkülönbözőbb társadalmi csoportok vettek részt: diákok, tanárok, ellenzéki politikusok, dolgozók, valamint gerillamozgalmak városi tagjai és szimpatizánsok.
Utóbbiak részvétele aztán évtizedekre felkínálta a mindenkori kormányok számára a tüntetések és tiltakozó társadalmi mozgalmak megbélyegzéséhez, lejáratásához és kriminalizálásához szükséges kommunikációs stratégia alaptézisét: „a mozgósítás illegális lázadó csoportok felforgató tevékenységének eredménye és szembemegy a békés, dolgozó kolumbiaiak érdekeivel”. A helyi média napjainkban is a jól bevett konspirációs szóhasználatra építi az erről szóló híradásokat.
A legrégebbi demokrácia Latin-Amerikában
Hogy a mostani konfliktus érthetőbb legyen, érdemes áttekinteni a sajátos politikai és társadalmi erőviszonyokat. Az országot mint Latin-Amerika legrégebbi demokráciáját emlegetik. E rendszer törékeny egészségi állapotáról ugyanakkor sokat elárul az az állandó társadalmi feszültség, amely az ország története során mintegy kilenc gerillaszervezetet eredményezett, a legkülönfélébb gyökerekkel, ideológiai hovatartozással és célokkal. A gazdasági és politikai hatalmat koncentráló szűk elit feudális beidegződései, a nemzetközi szinten kirívó föld- és vagyon-koncentráció, az ezt szolgáló, döbbenetes mértékű korrupció, a széles tömegek kirekesztése a minőségi szociális szolgáltatásokból, e multikulturális társadalom markánsan hierarchikus jellege és a társadalmi mobilitás szinte teljes hiánya, valamint a választások kézben tartása és szabályozása kliens-rendszereken keresztül nemcsak szélsőségesen egyenlőtlen társadalmi viszonyokat eredményeztek, hanem évtizedekre megágyaztak a politikai erőszak különféle formáinak is.
A Juan Manuel Santos volt elnök által kezdeményezett, 2012 és 2016 zajlott sikeres béketárgyalások és a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők, a FARC gerilláinak fegyverletétele az ország 200 éves fennállása óta lényegében először hoztak el egy nyugodtabb időszakot a lakosság számára, amely sokat változtatott az átlag kolumbiai ember politikai szemléletén.
A karhatalom és a FARC között több, mint 50 éven át (1964 óta) dúló háborút a média mindig is kiemelt napirendi pontként kezelte, első számú felelőssé téve a „terroristákat” az ország összes problémájáért. Elhomályosítva számos olyan egyéb strukturális témát, amelyek régóta mérgezték a levegőt. Ám a korrupció, a társadalmi egyenlőtlenségek, a nők helyzete, a minőségi oktatás mint privilégium, vagy a környezetszennyezés a békés időszaknak köszönhetően felszínre kerültek.
Katasztrófához vezetett a neoliberális recept Latin-Amerikában | Magyar Hang
Nincsenek könnyű helyzetben azok a dél-amerikai országok, amelyek az elmúlt években a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tanácsaira hallgatva neoliberális gazdaságpolitikával próbálták felvirágoztatni hazájukat. Az áttörés szinte minden esetben elmaradt, a végeredmény viszont ugyanaz: megszorítások, majd erőszakba fulladó tüntetések. A gazdasági világválság lecsengését követően először Haitin, vagyis a nyugati félteke legszegényebb országában törtek ki véres tüntetések.
2018 elnökválasztásai azonban ellentmondásos eredményt hoztak – és egyben meg is ágyaztak a mostani tüntetéshullámnak. Míg az egykori M-19-es gerilla Gustavo Petro jelölt több, mint 8 millió szavazattal a baloldal történetének legjobb választási eredményét érte el, Iván Duque, a 2002 és 2010 között államfőként tevékenykedő széljsőjobboldali Álvaro Uribe embere futott be 10 milliónál is több szavazattal. Uribe - aki a háborús retorika, a polarizáció és félelemkeltés gurujának tekinthető - ellenzékben tudatosan és helyenként igen sikeresen torpedózta a békefolyamatot.
Duque a maga 43 évével Kolumbia történetének legfiatalabb, tapasztalatlan, kommunikációjában meglehetősen esetlen, ám tudatosan felépített elnöke kormányon gyakorlatilag az első naptól kezdve a kampány ígéreteivel ellentétes politikákat kezdett el folytatni.
Nem csak dominóhatás
A gerillákkal kötött békeszerződés teljesítésének megakasztása és ezáltal a biztonsági helyzet drasztikus romlása, a még aktív ELN (Nemzeti Felszabadító Hadsereg) gerillaszervezettel való tárgyalások teljes felfüggesztése, az óriási természeti károkat okozó repesztéses olajkitermelés (fracking) engedélyezése, a tavalyi diáksztrájkot lezáró, az állami egyetemek költségvetésének emelését célzó megállapodások megszegése, a középosztály helyzetét még tovább gyengítő adó- és nyugdíjreformok belengetése, a vidéki közösségi és indián vezetőkkel (emberi jogi aktivisták, tanárok, környezetvédők), valamint leszerelt volt gerillákkal szemben elkövetett gyilkosságok az ország egész területén, a korrupció miatti elégedetlenség mind kiváltó okai az egész országot mozgósító mostani tüntetéssorozatnak. Általános a vélekedés, hogy Iván Duque elnök nem más, mint politikai mentorának, Uribének a bábja és Kolumbiának nincs kompetens kormánya.
A közvélemény felháborodását közvetlenül egy hátborzongató ügy okozta: Caquetá tartományban, az egykori FARC egy disszidens csoportjának táborhelyét bombázva a hadsereg áldozatai között volt 18 erőszakkal besorozott gyerekkatona is. Duque elnök és védelmi minisztere augusztusban a katonai akciót tökéletesen kivitelezett bevetésnek nevezte, eltussolva a kiskorú áldozatokat. Három, a bombázást túlélő gyermeket a hadsereg drónokkal és kutyákkal vadászott le, majd golyóval végzett velük. A hír azonban kiszivárgott, amelynek következtében a védelmi miniszter kénytelen volt lemondani. Ám az elnök ahelyett, hogy bocsánatot kért volna a történtekért, nyilvános ceremónián ismerte el volt minisztere áldozatos, hazafias munkáját.
Ha mindez nem lenne elég, a latin-amerikai tiltakozások, amelyek közül az ecuadori és jelenleg is tartó chilei eseményeket érdemes kiemelni nagyon hasonló jellegük és követeléseik miatt, gyakorlatilag dominóhatást indítottak el a régióban és a közösségi hálóknak köszönhetően szinte egymást másolják.
A „nép embere" elmenekült a népe elől | Magyar Hang
Lemondok elnöki megbízatásomról. Az a leghőbb vágyunk, hogy visszatérjen a társadalmi béke - e szavakkal távozott Evo Morales bolíviai elnök, miután a választási csalások miatt kirobbant többhetes tüntetéssorozat hatására a rendőrség és a hadsereg is felszólította, mondjon le államfői posztjáról. Morales mexikói kormánygépen hagyta el Bolíviát, miután a közép-amerikai országtól politikai menedéket kapott.
Bár az első tüntetéseket a szakszervezeti vezetők jelentették be, egymás követik a szervezett kereteket régen meghaladó spontán megmozdulások, valamint a Latin-Amerikai protest-szokásrendszerben egyre mélyebb gyökereket eresztő és a csendet éjszakáról-éjszakára megzavaró „fazék-dobolások” (cacerolazo). Olajt jelentenek a tűzre a gigantikus költségvetéssel működő rohamrendőrség, az ESMAD videókkal alátámasztott visszaélései, melyek közül kiemelkedik a tiltakozások szimbólumává váló fiatalember, Dylan Cruz utcán történt meggyilkolása Bogotában. Folyamatos gyakorlat az egyébként békés tüntetések megzavarása és erőszakos feloszlatása, majd a vandál tüntetőkről szóló kormány- és média-retorika. A kormánypárt titokzatos baloldali összeesküvést és az ellenzék aknamunkáját sejti a tüntetések mögött, ezekről viszont az elégedetlen tömegek láthatóan nem tudnak.
Bár Duque elnök felajánlotta a párbeszédet, a tiltakozók erre kevés hajlandóságot mutatnak. A nép követelései a gazdasági és társadalmi modell mély reformját célozzák. A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a tüntetések bázisa a fiatalság, amely megízlelte a békét és nem elégszik meg azokkal az életkörülményekkel, amelyeket az ország jelenleg kínál. Mindez pedig arra enged következtetni, hogy egy hosszan tartó, a demokrácia elmélyítését célzó társadalmi és politikai átmenet vette kezdetét.
