Sorra menekítik ki az állampolgáraikat Szudánból a nyugati országok, mióta súlyos harcok robbantak ki az Abdel Fattah al-Burhan tábornok által vezetett fegyveres erők, illetve a Mohamed Hamdan Dagalo tábornok által vezetett félkatonai Gyorsreagálású Támogató Erők (RSF) között. Az országban kibontakozó konfliktus ugyanis kétségbeejtő jövőt vetít előre – annál is inkább, mert az elmúlt évtizedek már megmutatták, hogy a térség háborúi rendkívül brutális formát ölthetnek. Ám a szudáni konfliktus hatásai aligha korlátozódnak az ország határain belülre: egy esetleges polgárháború az egész térségre hatással lehet.
Hogy megértsük a szudáni konfliktus hátterét, egészen a dárfúri konfliktusig kell visszamennünk. A 2003-ban kibontakozó háború alapvetően az arab és nem arab, a letelepedett és a félnomád etnikai csoportok ellentétében keresendő, amelyek Szudán nyugati részén élnek. Az ivóvíz- és élelmiszerhiány miatt a régi ellentétek húsz évvel ezelőtt súlyos háborúhoz vezettek, amelyben legalább 300 ezren haltak meg és közel 3 millióan váltak földönfutóvá. A konfliktus ráadásul idővel átterjedt Csádra és a Közép-afrikai Köztársaságra is, ami tovább destabilizálta a térséget. A dáffúri lázadók ellen a hadsereg mellett számos fegyveres csoport harcolt, amelyek közül idővel az RSF emelkedett ki – nem kis részben éppen a brutalitása miatt. A Mohamed Hamdan Dagalo által vezetett RSF idővel 100 ezer fősre duzzadt, amely nem csak az országon belül vált komoly erőtényezővé, hanem külföldön is, ahol a líbiai konfliktusba is beavatkozott.
Miután 2019-ben a hadsereg megbuktatta az országot 1989 óta vezető Omar al-Bashir elnököt, egy tábornoki tanács vette kezébe a hatalmat, amelynek az élére al-Burhan került, akinek a helyettese az RSF-vezér Dagalo lett. A két tábornok között a rivalizálás már a kezdetektől érzékelhető volt, azonban a konfliktus akkor éleződött ki, mikor felmerült, hogy az RSF-et a hadseregbe kellene integrálni. A szembenállás természetesen nem merül ki ennyiben, így legalább ilyen fontos kérdés, hogy a civileket milyen mértékben vonják be a hatalomgyakorlásba (múlt év végén egyszer már megállapodtak erről, de ebből aztán nem lett semmi). A két tábornok ellentéte – melynek végső soron a fő tétje az, hogy ki irányítsa a hadsereget – idővel elmérgesedett, ezért az al-Burhan-féle vezetés úgy döntött, hogy biztos ami biztos, az RSF egységeit széttelepíti az országban, nehogy puccsal távolítsák el őket. Az RSF azonban nem tett eleget a parancsnak, hanem a fővárosban, Kartúmban támadást indított a hadsereg egységei ellen.
Ami a szemben álló feleket illeti, a 70-150 ezer főt számláló RSF-et egyes hírek szerint a líbiai Halifa Haftár-féle Líbiai Nemzeti Hadsereg is támogatja, illetve a szíriai és az ukrajnai háborúból jól ismert orosz Wagner-csoport is, amit az utóbbiak tagadnak. Ezzel szemben áll a hadsereg 110-120 ezer katonával, ami világosan mutatja, hogy az erőviszonyok meglehetősen kiegyensúlyozottak. Így aztán a jelen pillanatban senki sem tudja, melyik félnek nagyobbak az esélyei, hogy meghátrálásra bírja a másikat. Az összetűzéseknek mindenesetre már több mint 400-an estek áldozatul, elsősorban Kartúmban, ahol az RSF-nek az ellenőrzése alá sikerült hajtania egyes városrészeket.
A szudáni konfliktus hatásai azonban messze túlmutathatnak az ország határain, ami cseppet sem lenne meglepő, hiszen az országban zajló harcok korábban is átterjedtek a szomszédos országokra. Kiemelkedik ezek közül Csád, ahová az elmúlt évtizedekben majdnem félmillió szudáni menekült. A Dárfúrból érkező menekülteket a dzsandzsavíd arab milíciák (ezekből alakult az RSF is) itt többször is megtámadták, miután betörtek az országba. A csádi vezetés ezért most attól tart, hogy ha még több menekült érkezik az országba, könnyen az RSF célpontjaivá válhatnak. Az ország északi szomszédja, Egyiptom most más okból aggódhat: az elmúlt években Abdel-Fattah esz-Sziszi elnök és al-Burhan között fontos szövetség jött létre, mivel mindkét ország aggódik a Kék-Níluson épülő etiópiai vízerőmű miatt. A két ország együtt lépett volna fel az etiópiai vízszabályozási tervekkel szemben, azonban ez a szövetség most veszélybe került. Etiópia kapcsán pedig nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Szudánnal határvitái is vannak az országnak: 2020-ban éppen itt, a Tigré-régióban tört ki egy konfliktus, ami miatt több ezer etióp polgárnak kellett Szudánba menekülnie. De az ország keleti szomszédjából, az Eritreából érkező menekülteknek is van most mitől aggódniuk. A világ egyik legszegényebb országából – ami Észak-Korea mellett a világ legelzártabb országa – százezernél is többen menekültek el a kényszersorozások miatt Szudánba, most az ő sorsuk még bizonytalanabbá vált.
A szudáni polgárháborús állapotok így összességében egy újabb menekültáradatot indíthatnak el az országból, ami már nem csak az afrikai kontinensre lehet hatással. Ám ennél is súlyosabb következménye lehet a mostani konfliktusnak, hogy kiújulnak azok a törzsi-etnikai ellentétek, amelyek eddig is rengeteg szenvedést okoztak Szudánban. Amennyiben ezt nem sikerül megakadályozni, hamarosan újabb pusztító háborúnak lehetünk tanúi.
