Sorra menekítik ki az állampolgáraikat Szudánból a nyugati országok, mióta súlyos harcok robbantak ki az Abdel Fattah al-Burhan tábornok által vezetett fegyveres erők, illetve a Mohamed Hamdan Dagalo tábornok által vezetett félkatonai Gyorsreagálású Támogató Erők (RSF) között. Az országban kibontakozó konfliktus ugyanis kétségbeejtő jövőt vetít előre – annál is inkább, mert az elmúlt évtizedek már megmutatták, hogy a térség háborúi rendkívül brutális formát ölthetnek. Ám a szudáni konfliktus hatásai aligha korlátozódnak az ország határain belülre: egy esetleges polgárháború az egész térségre hatással lehet.
Hogy megértsük a szudáni konfliktus hátterét, egészen a dárfúri konfliktusig kell visszamennünk. A 2003-ban kibontakozó háború alapvetően az arab és nem arab, a letelepedett és a félnomád etnikai csoportok ellentétében keresendő, amelyek Szudán nyugati részén élnek. Az ivóvíz- és élelmiszerhiány miatt a régi ellentétek húsz évvel ezelőtt súlyos háborúhoz vezettek, amelyben legalább 300 ezren haltak meg és közel 3 millióan váltak földönfutóvá. A konfliktus ráadásul idővel átterjedt Csádra és a Közép-afrikai Köztársaságra is, ami tovább destabilizálta a térséget. A dáffúri lázadók ellen a hadsereg mellett számos fegyveres csoport harcolt, amelyek közül idővel az RSF emelkedett ki – nem kis részben éppen a brutalitása miatt. A Mohamed Hamdan Dagalo által vezetett RSF idővel 100 ezer fősre duzzadt, amely nem csak az országon belül vált komoly erőtényezővé, hanem külföldön is, ahol a líbiai konfliktusba is beavatkozott.
Miután 2019-ben a hadsereg megbuktatta az országot 1989 óta vezető Omar al-Bashir elnököt, egy tábornoki tanács vette kezébe a hatalmat, amelynek az élére al-Burhan került, akinek a helyettese az RSF-vezér Dagalo lett. A két tábornok között a rivalizálás már a kezdetektől érzékelhető volt, azonban a konfliktus akkor éleződött ki, mikor felmerült, hogy az RSF-et a hadseregbe kellene integrálni. A szembenállás természetesen nem merül ki ennyiben, így legalább ilyen fontos kérdés, hogy a civileket milyen mértékben vonják be a hatalomgyakorlásba (múlt év végén egyszer már megállapodtak erről, de ebből aztán nem lett semmi). A két tábornok ellentéte – melynek végső soron a fő tétje az, hogy ki irányítsa a hadsereget – idővel elmérgesedett, ezért az al-Burhan-féle vezetés úgy döntött, hogy biztos ami biztos, az RSF egységeit széttelepíti az országban, nehogy puccsal távolítsák el őket. Az RSF azonban nem tett eleget a parancsnak, hanem a fővárosban, Kartúmban támadást indított a hadsereg egységei ellen.
Ami a szemben álló feleket illeti, a 70-150 ezer főt számláló RSF-et egyes hírek szerint a líbiai Halifa Haftár-féle Líbiai Nemzeti Hadsereg is támogatja, illetve a szíriai és az ukrajnai háborúból jól ismert orosz Wagner-csoport is, amit az utóbbiak tagadnak. Ezzel szemben áll a hadsereg 110-120 ezer katonával, ami világosan mutatja, hogy az erőviszonyok meglehetősen kiegyensúlyozottak. Így aztán a jelen pillanatban senki sem tudja, melyik félnek nagyobbak az esélyei, hogy meghátrálásra bírja a másikat. Az összetűzéseknek mindenesetre már több mint 400-an estek áldozatul, elsősorban Kartúmban, ahol az RSF-nek az ellenőrzése alá sikerült hajtania egyes városrészeket.
Josep Borrell: Nem engedhetjük meg, hogy Szudán összeomoljon
A kül- és biztonságpolitikáért felelő uniós főképviselő szerint ugyanis az sokkhatásokhoz vezetne egész Afrikában.
A szudáni konfliktus hatásai azonban messze túlmutathatnak az ország határain, ami cseppet sem lenne meglepő, hiszen az országban zajló harcok korábban is átterjedtek a szomszédos országokra. Kiemelkedik ezek közül Csád, ahová az elmúlt évtizedekben majdnem félmillió szudáni menekült. A Dárfúrból érkező menekülteket a dzsandzsavíd arab milíciák (ezekből alakult az RSF is) itt többször is megtámadták, miután betörtek az országba. A csádi vezetés ezért most attól tart, hogy ha még több menekült érkezik az országba, könnyen az RSF célpontjaivá válhatnak. Az ország északi szomszédja, Egyiptom most más okból aggódhat: az elmúlt években Abdel-Fattah esz-Sziszi elnök és al-Burhan között fontos szövetség jött létre, mivel mindkét ország aggódik a Kék-Níluson épülő etiópiai vízerőmű miatt. A két ország együtt lépett volna fel az etiópiai vízszabályozási tervekkel szemben, azonban ez a szövetség most veszélybe került. Etiópia kapcsán pedig nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Szudánnal határvitái is vannak az országnak: 2020-ban éppen itt, a Tigré-régióban tört ki egy konfliktus, ami miatt több ezer etióp polgárnak kellett Szudánba menekülnie. De az ország keleti szomszédjából, az Eritreából érkező menekülteknek is van most mitől aggódniuk. A világ egyik legszegényebb országából – ami Észak-Korea mellett a világ legelzártabb országa – százezernél is többen menekültek el a kényszersorozások miatt Szudánba, most az ő sorsuk még bizonytalanabbá vált.
A szudáni polgárháborús állapotok így összességében egy újabb menekültáradatot indíthatnak el az országból, ami már nem csak az afrikai kontinensre lehet hatással. Ám ennél is súlyosabb következménye lehet a mostani konfliktusnak, hogy kiújulnak azok a törzsi-etnikai ellentétek, amelyek eddig is rengeteg szenvedést okoztak Szudánban. Amennyiben ezt nem sikerül megakadályozni, hamarosan újabb pusztító háborúnak lehetünk tanúi.
Magyarokat menekítettek ki Szudánból
Többen még az afrikai országban vannak, de az ő evakuálásuk a heves harcok miatt egyelőre nem megoldható.
