A Veszélyes lehet a fagyinak talán csak a címével nem vagyok igazán kibékülve. Szó se róla, figyelemfelkeltő választás. Sokakat kíváncsivá tehet, miről is szól Szilágyi Fanni első nagyjátékfilmje. Viszont akárkinek ajánlottam, rendre megmosolyogták, feltehetően valamiféle könnyed limonádénak gondolva azt. Nem mintha magam ne hittem volna ezt elsőre, már csak az ikerfilmes hagyomány miatt is. Hiába, olyan filmeken edződött az ember, mint az Apád-anyád idejöjjön, esetleg az Olsen ikrek örökbecsűi.
Nem lett volna egyébként azzal sem nagy bajom, ha valamiféle szórakoztató vígjátékot látnék. Legyen az akár közönségbarátabb, de minőségi, vagy épp szofisztikáltabb humorral bíró: mindegyikből hiány van jelenleg a magyar piacon. Szilágyi Fanni rövidfilmjeit ismerve viszont sejthetőbb volt, hogy inkább kapunk drámát, a magyar valóságon alapulót. Efelé mutatott a Mán-Várhegyi Réka szövegéből készült Kamaszkor vége is, benne szintén egy ikerpárral, igaz, nem egypetéjűvel. Náluk kifejezetten fontos is volt, hogy nem hasonlítanak egymásra, a felnőtté válást pedig épp az indította el, hogy a külvilág is egyre inkább kezdett különbséget tenni köztük. A rövidfilm első nyúlós-rágós ebédjelenete, benne az anya méltatlankodásaival, az apa kínos viccével és Shakira klipjével abszolút átélhetően adta vissza a nyolcvanas-kilencvenes évekből itt maradt magyar világot.
A Veszélyes lehet a fagyi ehhez képest jóval kevésbé épít erre, a film egyik része ráadásul erősen az amerikai Nyelés című filmre is emlékeztet. Mind a helyszínt, mind a történetszálat illetően eszünkbe juthat a film, melynek hősnője gyönyörű rabmadárként unatkozik a ketrecben (Ibsen: Nóra/Babaszoba), az ebből fakadó frusztrációt pedig pótcselekvésben igyekszik levezetni. A Veszélyes lehet a fagyi másik szála kicsit Horvát Lili filmjét, a szintén szokatlan-elidegenítő című Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre alkotást juttatja eszünkbe. (Lassan kell egy kifejezés azokra a címekre, amelyek valóban ötletesek, de ettől még az ember inkább körülírja őket, mert egyszerűen kimondhatatlanok.) Ráadásul az említett film főhőse is Stork Natasa volt, aki mintha csak a saját karakterét adná, elég hasonló figurákat tud megjeleníteni. Visszafogottan, a mondatait is lassabban adagolva hozza szereplőit, mi pedig végig azt várjuk, hogy mikor nyílik meg, és derül ki, mi mindent rejtett a mélyre.
A Fagyi-film (mondom én…) ikerpárjának viszont csak egyik fele, Adél tűnik ilyennek, míg Éva éli azt a nagypolgárinak látszó életet, amely a Nyelésben is megfigyelhető volt. És amiért testvére láthatólag irigykedik rá, sikeresebbnek és könnyedebbnek érezve a másikat. Szilágyi filmjének trükkje az, ami Schwechtje Mihály Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) című produkciójáé is volt. (Na, ez viszont valóban egy erős cím.) A film felénél ugyanis nézőpontot váltunk, így hirtelen más megvilágításba kerül minden az addigiakból. Így pedig kiderül, hogy a másik iker, Éva is sokkal szerencsésebbnek, boldogabbnak érzi testvérét, áhítozva figyeli az életét, benne egy alakulófélben lévő szerelemmel. (Patkós Márton ügyesen mozog a vásznon, ha karaktere ezúttal nem annyira emlékezetes.)
Szilágyi Fanni filmje viszont többet tesz annál, minthogy megmutatja, mennyire eltérően látjuk a másikat, adott esetben még a saját ikertestvérünket is. Többet annál is, hogy bemutatja, boldogságunk mennyire relatív, és a külvilág számára mennyi minden nem látszik abból, ami a négy fal között történik. A film ugyanis a sajátos perspektívaváltásnak köszönhetően nem azt állítja, hogy van két objektív valóság, és az egyikhez tartozó szükségszerűen nem ismeri a másikat. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy minden csak nézőpont kérdése lesz, és valójában annyit tudunk biztosan a másikról, amennyit látunk belőle. A nézőt magát is meglepi, amikor a film második felében hirtelen ő is bátortalanabbnak, zárkózottabbnak kezdi érezi azt, akiről korábban úgy tűnt, valójában felszabadult társasági ember. Ahogy különös lesz az is, hogy hirtelen az addig csendesebbnek látott karakter lesz az, aki jól megtalálja más emberekkel a hangot. Gyakran épp olyannak látjuk a másikat, mint ő minket. Eszünkbe juthatnak Péntek Orsolya elmúlt években megjelent regényei, azok szintén női szereplői. Nem véletlenül mondják, hogy Stork Natasa ebben a filmben valójában négy szereplőt játszik: két testvérpárt az első részben, majd megint kettőt a másodikban. Mintha csak folytatódott volna az az elidegenedés, amit a Kamaszkor végében láttunk, és már senki sem tudná igazán, miért is van ez a távolságtartás, idegenkedés a testvérek között. Másrészt eszünkbe jut a rendező másik rövidfilmje, a Tóth Krisztina történetéből készült Fehér farkas, benne egy szintén szokatlan, igazán meg sem valósuló, mégis érezhető-tapintható szerelmi hármassal.
A Veszélyes lehet a fagyi azt sejteti, hogy hősnői még egészen másfélék is lehetnek, amennyiben épp másokkal, más élethelyzetekben figyeljük őket. És hogy teljesen más filmeket látnánk akkor is, ha Adél udvarlójának szemszögét kapnánk, esetleg Éva agresszív-indulatos férjéét. Vagy valamelyikük kollégájáét, esetleg az édesanyjukét. Nagyszerű, sokáig velünk maradó film, amely óvatosságra, a könnyű ítélkezés elkerülésére int. Megmutatva, hogy a nézőt is mennyire könnyű manipulálni, elfogadtatni egy adott nézőpontot, hogy aztán a másikat figyelve zavartan próbáljuk újraalkotni a biztosnak hitt képet. Hiszen mindig így van ez: hisszük, hogy amit elsőre-másodikra látunk a másikból, az úgy is kell legyen a valóságban. Ha pedig valami később felülírná ezt, nem tudjuk már úgy elfogadni, hogy ne kelljen előtte saját ítéletalkotásunk helyességét is megkérdőjelezni.
Veszélyes lehet a fagyi, r.: Szilágyi Fanni, magyar film, 90 perc, november 17-től a mozikban
