Mi a közös az ókori egyiptomiakban, a hellénekben, a mali dogonokban és a magyarokban? Az, hogy a múltban mindannyian megalkottuk a magunk mítoszait a saját eredetünk és a természeti világban tapasztalt jelenségek magyarázatára, amelyet aztán hosszú évszázadokon keresztül őriztünk. Sőt ma már nagyon úgy tűnik, hogy inkább kivételnek számítanak azok a népek, amelyek nem alkottak mítoszokat. A legendák annyira szorosan összeforrtak egy-egy népcsoporttal, hogy alapvetően meghatározták a történelmét, emellett a mítoszok mélyen befolyásolták a nagy történelmi civilizációk szövetét.
Az ókori Egyiptom gazdag és komplex mitológiája a káoszból létrehozott rend teremtését hangsúlyozta, így ezek a történetek igazolták a társadalom állapotát és hatalmi viszonyait, amelyben a fáraót istennek, és ezért szolgálásra méltónak tartották. Az ókori görögöknél a városállam alapítási mítoszai nélkülözhetetlenek voltak a közösséghez tartozás értelmezéséhez, az isteni tekintéllyel kötötték össze ugyanis a hazafiság és a közjó gondolatát. Többek között ezeket a mítoszokat gyűjtötte össze egy kötetbe A mitológia nagykönyve, amelynek szerzői nem kisebb kihívást vállaltak magukra, mint hogy rendszerbe foglalják a világ legfontosabb mítoszait.
Ez a feladat egyáltalán nem könnyű. A mítoszok ugyanis egymással is keveredtek, így például az ókori Rómában az itáliai törzsek, köztük a latinok és az etruszkok helyi mítoszai a régebbi görög történetekkel is keveredtek. Vergilius Róma alapítási mítoszát, az Aeneist tudatosan Homérosz elbeszélő költeményeiről mintázta, Ovidius pedig számos görög történetet mesélt újra az Átváltozásokban. De a rómaiak olyan más népek isteneivel is gazdagították a panteonjukat, mint a szír Elagabal, vagyis Sol Invictus, a Győzedelmes Nap, amely rövid ideig a kereszténység nagy riválisa volt a birodalomban. A mítoszok pontos kategorizálását az sem könnyíti meg, hogy az irodalom, a mítosz és a népmese közé nehezen húzható egyértelmű határvonal, hiszen számos mítosz irodalmi alkotásként őrződött meg, elég csak az Artúr királyról szóló népmesékre gondolnunk.
A könyv szerzői csapata – akik között valláskutatót, történészt és irodalomtudóst egyaránt találunk – azonban sikeresen lett úrrá ezeken a problémákon, így az ókori Hellásztól Egyiptomon át Észak-Európáig és Amerikáig, Ázsiától egészen Óceániáig ismerkedhetünk meg a legfontosabb mítoszokkal, amelyek sokszor még napjainkban is tovább élnek – ilyenek a közép-indiai baigák, a Salamon-szigeteki tikopiák és a Fülöp-szigeteki ifugaók mítoszai is.
Emellett a könyvből nem csak azt tudjuk meg, hogyan bosszulta meg Oresztész Agamemnónt, s hogyan képzelték el az ősi egyiptomiak az alvilágot, hanem betekintést nyerhetünk abba is, hogyan jelentek meg ezek a mítoszok a társadalmi együttélés gyakorlatában. A mítoszok ugyanis jóval többek szimpla meséknél: olyan történetek ezek, amelyekben a különböző kultúrák elbeszélték a maguk számára az élet mindannyiunkat foglalkoztató nagy rejtelmeit a születéstől a halálig – illetve mindent, ami a kettő között van.
A mitológia nagykönyve. Ford.: Farkas Henrik és Rigán Lóránd. HVG Könyvek, 2019. 4900 Ft
