Igazán rémes, úgy utálom ezt az egész kisvárosi, nyárspolgári felfogást. Igazán minden célom az, hogy ha nagy leszek, elkerüljek innen, mert érzem, hogy itt sose lehetnék boldog. Na, különben hagyjuk! Sajnos ahhoz túl sokan olvasnak Téged, naplókám, hogy minden gondolatomat leírhassam. Elég szomorú, mert így majd kénytelen leszek egy könyvet írni nagy koromban, csupa gondolatról – 1939 karácsonyán vetette papírra gondolatait a szegedi Kucses Évike, aki pár évtizeddel később Janikovszky Évaként vált világhírű szerzővé, és vonult be a magyar irodalomtörténetbe. Kizárólag az utókor számára! – írja naplófüzetében Janikovszky. Nem véletlen hát, hogy nyolc évtizedig pihent egy komódban naplója, amelybe 1938-tól, tizenkét éves korától 1944-ig vetette papírra legbensőbb gondolatait. A könyv nemrég azonban napvilágot látott a Móra Könyvkiadó gondozásában.
Egy nyíltszívű, cserfes és fiatal kora ellenére rendkívül éleslátó leányzó képe rajzolódik ki a sorok közül, egy olyan emberé, aki nem rejti véka alá véleményét, kellő humorral és iróniával szemléli az őt körülvevő világot, a tanárait, az osztálytársait („Csuda rendes osztályom van. Van ugyan egypár hülye, de azok nem számítanak”), barátait és saját magát. Igazi megfigyelő, aki már ekkor pontos jellemrajzot ad szereplőiről, mindeközben vagány és nagyszájú, aki szeret pletykálkodni, és kiváló stílusérzékkel bír már 13 évesen is. Kamasz lévén, a kis Évát a korzózás, a táncmulatságok és a korcsolya, na és persze a bontakozó szerelem és a fiúkkal való civódás mindennél jobban izgatja, a háború azonban Szegedre is elér, a kislányból pedig hamar felnőtt lesz.
Ahogy haladnak az évek, és lesz egyre kilátástalanabb az élet, úgy válik a fesztelen, gyermeki hang is egyre komorabbá és komolyabbá, tizennyolc éves korára pedig már Éva is megtalálja azt a sajátos stílust, amely később ismertté teszi őt. A rettegés és a félelem bizonyos szempontból szűkszavúvá teszi, de ettől lesznek mondatai pontosak. Míg az 1939–41-es év történései jól dokumentáltak, addig a későbbi esztendők bejegyzései hiányosak, nyilván a háborús történések okán.
A zsidó felmenőkkel bíró család ugyan kitért, de a harmadik zsidótörvény őket is keményen érintette. A kis Évát zsidó származása egészen addig nem is igazán foglalkoztatta, míg meg nem történt a borzalom:
„Most ment el a Laci, éjjel fél 11 van, ma viszik el Nagymamáékat, talán éppen most, marhakocsikban, nem tudom, hova. Úgy keringenek a fejemben a fogalmak, képek, szavak, mondd, te is ilyen hangulatban vagy? Azt hiszem, ez a Laciról ragadt rám, szinte árasztja magából a pesszimizmust és a kétségbeesést. Sárga csillag, gettó, papok, zsidók, jezsuiták, öngyilkosság, csendőrök, feljelentés, izgalmak, sírógörcsök, telefoncsengés, és még száz más, ebből áll egy nap. Anyu állandóan sír, és én nem bírom vigasztalni, csak lődörgök összevissza, lehetőleg nem vagyok itthon, és ha sírni kezd, kirohanok a szobából, és becsapom az ajtót. Most már igazán fel kell mennem Pestre, kell valamit tennem, és veled is akarok beszélni, most nem tudom elhinni, hogy te lejössz. Legszívesebben felmentem volna reggel a Lacival, de lehetetlen, lehetetlen. És most még a vonatokat is leállítják” – írja 1944. június 18-án, fél évvel később pedig lakonikusan veszi számba azokat a családból, akik már nincsenek. Ez az utolsó bejegyzés.
Dóka Péter szerkesztő számos korabeli újságcikkel és fotóval egészítette ki Éva bejegyzéseit, így a napló nemcsak az írónő életművének alakulása szempontjából fontos olvasmány, de jelentős korrajz, pillanatkép is a háborúból.
Janikovszky Éva: Naplóm 1938–44. Móra Könyvkiadó, 2020. 2999 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/49. számában jelent meg december 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/49. számban? Itt megnézheti!
