A nagyhegyesi Rickl-kúria irodalomtörténeti helyszín. Szabó Magda Régimódi történet című regényében többször is említést tesz a Debrecen szomszédságában fekvő falu klasszicista épületéről és a körülötte elterülő birtokról. „…a pallagi, nagyhegyesi, a halápi pusztán, mindenhol, ahol csak Rickl birtokok vannak, nincs olyan szénakazal, amely tövében az ifjabb Kálmán ne feküdt volna örökké kielégíthetetlen szenvedélye vállalóival” – írja. A hajdan nagy társasági életnek otthont adó kúria napja a múlt század közepén áldozott le, elnéptelenedett, lassan megkopott. A hatvanas évektől tsz-iroda, majd iskola működött benne. Azóta persze szépen felújították, ma a település könyvtárának ad otthont. Ide nyit be két helyi lakos egy februári délelőttön.
Az idősebbik, egy testes, hatvan körüli férfi munkásoverallt visel, az ajtón belépve tisztelettudóan fejet hajt, majd odasétál a pulthoz, amely mögött a könyvtáros hölgy foglal helyet.
– Csókolom, Ilike! Visszahoztam a könyvet.
A kantáros nadrág mellkasi zsebe mögül egy kis piros kötetet húz elő. Az Anyegint.
– Jó napot, Dénes! Hogy tetszett?
– Tetszett! Jó volt.
– Mit szólt a szerelmes vershez? Tatjána leveléhez.
– Az is nagyon tetszett. Szép vers.
– Tudna ilyen verset írni az asszonynak?
– Hát, nem…
– Pedig biztos örülne neki. Látom, elolvasta a könyvet, megérdemli a pálinkát.
A könyvtáros egy zölden csillogó, almát formázó pohártartót vesz elő, leemeli a tetejét, Dénes pedig kivesz egy poharat, és felhajtja. Megborzong.
– Jó fajta – jegyzi meg.
Megköszöni, és elindul a szomszédos terembe, hogy új könyvet válasszon. Ekkor hasít bele a csendbe az operatőr éles hangja: Álljunk meg! Újravesszük! Belenézett a kamerába.
És valóban, miután felhajtotta a pálinkahelyettesítő vizet, Dénes tekintete véletlenül a stáb tagjaira, a mennyezet felé nyúló bolyhos mikrofonra és a kamerára tévedt. Belenézett.
A reklámtábla és a pénzbedobó is a film készítőink munkája (Fotó: Hídvégi Zoltán)
– Ezért nehéz amatőr szereplőkkel dolgozni, hiányzik a rutinjuk. Ha nem mondtam volna neki előtte, hogy ne nézzen bele a kamerába, lehet, hogy hibátlanul eljátssza a jelenetet.
Ezt már Deák Ferenc, a film forgatókönyvírója és rendezője mondja nekem, amikor a jelenet újravétele után nem sokkal beszédbe elegyedünk. Merthogy a Macska a betonban című filmnek, amelynek a forgatására Nagyhegyesre érkeztem, minden szereplője a helyi és környékbeli lakosok közül kerül ki. Többségük soha nem állt színpadon, még néptánccsoport tagjaként sem.
Az amatőr kifejezést azonban Deák Ferenc nem elmarasztaló jelzőként használja, maga sem profi rendező, munka közben tanult bele a filmkészítésbe, akárcsak a könyvírásba. A film történetének elmesélését egy könyv születésével érdemes kezdeni. Ez a Homokkerti capriccio, melyet Dalnoky művésznéven írt és jelentetett meg Ferenc.
A kocsmában jött az ötlet
– Gyerekkoromban szovjet filmeket néztünk, olyanokat, amelyekben a hős kozákok egy szál karddal, lóháton szálltak szembe a német páncélosokkal. Majd jöttek az olcsó amerikai filmek, a sok altesti humorral, sablonos sztorikkal. Amikor a kocsmában, dartsozás közben ezeket felidéztük, akkor fogalmazódott meg bennünk a kérdés, hogy miért kell nekünk ezeket nézni. A magyar kultúra tele van jobbnál jobb történetekkel, ezeknél mi is sokkal jobb sztorikat mesélünk egymásnak. El is határoztuk, hogy nem hagyjuk elveszni ezeket. Írunk egy könyvet.
Mivel senki nem értett az íráshoz, ezért a társaság gyufát húzott. Ferenc húzta a rövidebbet. Úgy kezdett neki a könyvnek, hogy – ahogy fogalmazott – korábban még képeslapot sem írt. A Homokkerti capriccio magánkiadásban jelent meg, és a vártnál nagyobb sikert aratott. Ferenc nemcsak Magyarországról, hanem szerte a világból kap rendeléseket idegenbe szakadt honfitársainktól. Ők értik az effajta humort. A hajdani vasfüggönyön túl születettek számára azonban ezek a történetek értelmezhetetlenek. Egy Svédországban élő magyar férfi annyira szerette a könyvet, hogy megmutatta egy helyi kollégájának is. Azt a részt fordította le neki, amelyik a hetvenes évek egyik hideg telén játszódik. Reggelente, óvodába indulás előtt az utca minden apukája a hóban feküdt, a Trabantja alatt, mert az összes autónak beázott a gyújtása. Próbálta elmagyarázni a svéd kollégának, hogy milyen vidám dolog is volt ez valójában, de ő csak annyit felelt, hogy neki van egy negyvenéves Volvója, és azon még soha nem kellett gyújtást állítani.
A könyv idővel eljutott a Debrecenben játszó Eperjes Károlyhoz is, akinek megtetszett, ezért megmutatta Tímár Péternek. A rendező megkérte Deák Ferencet, hogy írjon belőle egy forgatókönyvet. A téma végül Andy Vajnához került, de ő nem látott benne fantáziát, mert mint mondta: ezt a filmet a magyarokon kívül legfeljebb a lengyelek értenék. Ez a mondat szöget ütött Ferenc fejébe, és mert rajong Lengyelországért, elhatározta, hogy lefordíttatja a könyvet lengyelre. Eddig egy fejezet készült el belőle. A forgatókönyv elutasítása sem keserítette el. A barátaival úgy döntöttek, ha más nem csinál belőle filmet, hát majd ők leforgatják. Áldokumentarista alkotás lesz, amatőr szereplőkkel. A címe: Macska a betonban.
Miért csak a macska lép a friss betonba?
Ez a cím egy kis magyarázatra szorul. Talán az olvasó is felfigyelt már arra a különös jelenségre, hogy a macskák ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy a friss betont összemászkálják. Ferencet erre a barátai ébresztették rá. Debrecenből Nagyhegyesre költözése után nem sokkal járdát épített az udvarán, akkor kérdezték tőle, hogy a macskákra felkészült-e. Először nem értette, miről beszélnek, de amikor reggel azt látta, hogy a friss betonban keresztül-kasul macskanyomok futnak, elhatározta, utánajár a rejtélynek. Miért van az, hogy sem a kutyák, sem a tyúkok, sem más háziállatok nem sétálnak bele a friss betonba, a macskák viszont, ha csak tehetik, összetapicskolják? Azóta gyűjti a betonba kötött macskatalpnyomokról készült fotókat. Rengeteg ilyet kap az ország minden tájáról. „Nézd, most betonoztam le a garázst, itt vannak benne a macskanyomok! De nem baj, mert így legalább nem csúszik szét a bográcsállvány lába” – írta neki nemrégiben valaki.
A film főszereplője, a képzeletbeli Nagybegyes község vízóra-leolvasója a macskalélektan eme titkának ered a nyomába. És különösebbnél különösebb kalandokba keveredik. Ezeknek a kilencven százaléka Ferenc állítása szerint valóban megesett, persze itt-ott a poén kedvéért csavarni kellett a történeteken.
A film kulcseseménye is megtörtént, ha nem is pontosan úgy, ahogy a forgatókönyvben szerepel: 1961. augusztus 23-án Nagyhegyesen lángra lobbant egy földgázfúrótorony. A száz méter magas, 42 órán át égő lángoszlop a 20 kilométerre lévő Debrecenben is fénnyel árasztotta el az éjszakai égboltot. A kitörés hatására a talaj képlékennyé vált, a fúrótorony pedig elsüllyedt. A helyén egy százötven méter átmérőjű krátertó alakult ki, ami ma már népszerű kirándulóhely. A filmbeli események láncolata ebből a robbanásból merít energiát.
Nem volt könnyű jó állapotú Dáciát találni (Fotó: Hídvégi Zoltán)
A forgatás 2019 augusztusában kezdődött. Ferenc és barátai hamar ráébredtek, hogy hatalmas fába vágták a fejszéjüket. Már a szereplőválogatás sem volt egyszerű. – Beraktunk egy szobába két lámpát, középre a kamerát, és vártuk a jelentkezőket. Megérkezett a falu leghangosabb asszonya, akinek soha be nem áll a szája. Gondoltuk, ha valaki, akkor ő biztos alkalmas lesz a szerepre. Csakhogy amint meglátta a kamerán a felvételt jelző fényeket, megkukult. Úgy állt ott, mint egy kisegér. Aztán jött egy olyan néni, akinek máskor a szavát sem lehet venni, ő pedig kinyílt a kamera előtt. Nem tudhattuk, kitől mire számíthatunk – emlékszik vissza Nagy Zoltán, a film producere.
Szerencsére jelentkező akadt bőven. Körülbelül kétszázan fogtak össze azért, hogy a film elkészülhessen. Volt, aki színészként, mások statisztaként, megint mások támogatóként. A film készítői is meglepődtek azon, hogy mennyi megértést és segítséget kaptak az emberektől. Volt, aki csak azért, hogy forgathassanak benne, később vágta le a kukoricatábláját, volt, aki a munkagépeit adta kölcsön, és voltak olyanok is, szerte az országból, akik a díszletek előteremtésében segítettek.
Háromméteres Lenin-szobrot is kölcsönöztek nekik
– Nagyon ügyeltünk rá, hogy a díszleteink korhűek legyenek. Az egyik jelenethez egy Daciára volt szükségünk, amit román rendőrautónak kellett maszkíroznunk. Négy hónapba telt, mire sikerült találnunk egyet. Ennél még arra is figyeltünk, hogy olyan rendszám legyen rajta, amelyiknek a betű- és számkombinációja a film szerinti évben jelen lehetett a román utakon – mondja Deák Ferenc. A katonai egyenruhákat egy szeghalmi gyűjtőtől kapták, sőt valaki még egy háromméteres Lenin-szobrot is kölcsönzött nekik az egyik jelenethez.
Sok díszletet viszont maguknak kellett elkészíteniük emlékezetből vagy régi fotók alapján, mert már sehol nem fellelhetők. Szerencsés véletlen, vagy talán nem is véletlen, hogy Ferenctől nem idegenek a régi tárgyak. A hajdúszoboszlói Bocskai István Múzeum retró kiállítása az ő és felesége körülbelül kétezer darabból álló közös gyűjteményére épül.
A színészek, a statiszták, a díszletek kölcsönzői kétféle juttatás közül választhattak: kérhettek jó szót és pálinkát. Vagy akár mindkettőt egyszerre. Fizetést csak operatőrök és hangtechnikusok kaptak. Persze másoknak akkor sem tudtak volna fizetni, ha muszáj lett volna, mert a film teljes egészében a közösség anyagi támogatásából készült. A költségvetése kevesebb mint kétmillió forint. A legmagasabb összeg, amit a stáb kapott, négyszázezer forint volt. Ez Nagyhegyes önkormányzatától érkezett. A pénz többi része a helyi és környékbeli vállalkozások néhány tízezer forintos adományaiból tevődött össze.
A film készítői a szűkösnek tűnő büdzsé ellenére egyáltalán nem elégedetlenek. – Ha több pénzünk lenne, akkor sem tudnánk sokkal jobb filmet csinálni, mert nem ez a szakmánk. Egyébként is, ennek a filmnek abban van a varázsa, hogy létezik egy falu Magyarországon, ahol összefogott kétszáz ember, és megmutatták, hogy kellő lelkesedéssel kis pénzből is tudnak nézhető filmet csinálni a saját történeteikből – mondják. Hogy ez valóban sikerült, arról először áprilisban győződhet meg a közönség, a film bemutatója akkor lesz Debrecenben. Később a készítők a nagyobb városok művészmozijaiba is szeretnék eljuttatni a filmet, de – mint megjegyezték – bárhova szívesen elmennek, ha meghívják őket. Deák Ferenc álma az, hogy egyszer egy lengyel filmfesztiválon is bemutatkozhassanak. Hátha igaza lesz Andy Vajnának.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/9. számában jelent meg, február 24-én.
