Nap mint nap hozunk döntéseket élet és halál kérdésében, ezek végeredménye azonban láthatatlan marad számunkra. A túlzásba vitt húsevéssel az amazóniai esőerdők felett mondunk ítéletet, az elektromos autóval az afrikai kobaltbányákban robotolók életét rövidítjük meg, a ruháinkat ázsiai gyermekmunkások varrják, a napi elpazarolt vízmennyiségünk tucatnyi családot tarthatna életben.
Kényelmes életünket mások kárára éljük, felelősséget azonban természetesen nem vállalhatunk ezért, hiszen amit teszünk, az mindennapjaink magától értetődő része, mintha semmi közünk sem lenne a távoli földrészek szenvedőihez.
De mi történik, ha az áldozat karnyújtásnyira van tőlünk, ha az örök kényelmet biztosító túlélés érdekében kell kegyetlen döntést hoznunk? Ezt a kérdést teszi fel a Squid Game (Odzsingogeim, Nyerd meg az életed) című dél-koreai sorozat, amely néhány hét alatt letarolta a világot. Elsöprő sikerét jól példázza, hogy akkora adatforgalmat generált, amit már nem győznek az internetszolgáltatók, egyikük be is perelte a produkciót gyártó Netflixet, mondván, a nézők túlságosan leterhelik a hálózatot.
A koreai szórakoztatóipar diadala megkérdőjelezhetetlen: az elmúlt években az ázsiai ország zenei és filmes termése végleg meghódította a világot. Ha bárkinek kétsége lett volna efelől, az Élősködők című 2019-es film Oscar-díjai bizonyították, hogy Dél-Korea átvette az irányítást a globális szórakoztatás felett – Pong Dzsunho (Bong Joon-ho) műve lett az első nem angol nyelvű alkotás, amely a legjobb film kategóriájában nyerni tudott. A Netflix streamingszolgáltató nem véletlenül vásárolja meg egymás után az újabb és újabb koreai produkciókat. Ezek jellemzően nagyot szólnak, a Squid Game azonban minden várakozást felülmúlt.
A történet szerint 456 súlyos adósságot felhalmozott embert zárnak össze egy ismeretlen bázison, hogy különféle gyermekjátékok során kiderüljön, ki a legjobb közülük. A győztes felfoghatatlanul nagy összeggel térhet haza, amelyből nemcsak a hiteleit tudja visszafizetni, de még a dédunokái jólétét is biztosíthatja. Ez kellően vonzó ajánlat, hamar kiderül azonban, hogy a vesztesek nem egyszerűen kiesnek a játékból: meggyilkolják őket. Az első forduló után a többség a vetélkedő leállítására szavaz, amint azonban ismét megízlelik nyomorúságos mindennapjaikat, nagy részük úgy dönt, visszatér a játékba, ahol körről körre kevesebben maradnak, és ahogy nő a feszültség, úgy fordulnak egymás ellen a riválisok.
Bár a széria alaphelyzete a koreai társadalom problémáira reflektál elsősorban, az adósságcsapda a világ minden pontján ismerős fogalom. A kiszolgáltatottság érzése az élet egyértelmű leértékeléséhez vezet, így nem nehéz elképzelni, hogy a biztonság és a méltóság visszaszerzése érdekében az ember hajlandó mindent kockára tenni. Hogy az élet-halál harc színhelye egy szórakozásra vágyó milliárdos által megálmodott falanszterdíszlet, az már csak a show-biznisz kötelező része.
A Squid Game játékról játékra idézi fel szinte az összes híres, a másik életének megóvását vagy elvételét érintő pszichológiai dilemmát, a nagy emberkísérletet pedig véres társadalomkritikába csomagolja. Uniformisba bújtatott szerencsétlenek küzdenek egymás ellen azért, hogy a másik elpusztításával hazavihessék a nyereményt, amellyel ismét a rendszer részeivé válhatnak. Nem is akárhogy: a vagyonnal immár egy lényegesen magasabb szinten léphetnek vissza a társadalomba. A fődíj összege, amelyet nem mellesleg egy hatalmas, átlátszó és kivilágított malacperselybe gyűjtenek, minden haláleset után tovább nő, az élet tehát pénzben mérhető értéket nyer, az utolsó megmaradt versenyző így 455 élettel lesz gazdagabb. A játékot felügyelő őrök és a vetélkedést irányító főnök egyaránt arctalanok, ez a játékosok egyenruhájához hasonlóan azt sugallja – amit a vezető ki is mond –, hogy a vetélkedő világában egyenlőség uralkodik. Vagyis az igazságtalan külvilággal szemben itt minden versenyző ugyanolyan esélyekkel indulhat, így valóban a legjobb diadalmaskodik.
A Squid Game ezek alapján olyan, mint a liberalizmus, a meritokrácia, a kommunizmus, a szociáldarwinizmus és a kapitalizmus találkozása a géppuskasorozatok miatt vérben ázó játszótéri homokozóban. És talán ebben kereshetjük a siker titkát. Az alkotók remek érzékkel gyúrták össze az életünket meghatározó ideológiákat, és mentek el minden problémafelvetéssel a falig. A képernyőn a fejlett világ feloldhatatlan ellentmondásait látjuk viszont laboratóriumi körülmények között, nézőként így nem kell részt vennünk a gyilkos küzdelemben, elég a fotelben ülve rémüldöznünk az áldozatok pusztulásán, majd megtisztulnunk a bűneinktől a győztes tragédiákkal tűzdelt diadalát látva. A katarzissal ugyanakkor a sorozat voltaképpen újratermeli mindazt, ami ellen a fiktív világban a játék létrejött. A Squid Game a kiváltságos helyzetünk allegóriájává válik, mi magunk leszünk az arctalan főnök és a szórakozó milliárdos – még akkor is így van, ha a vezető a játék ötletgazdájával együtt lelepleződik a fináléban –, és talán eszünkbe sem jut, hogy valójában az egymáson taposó versenyzők egyike vagyunk. De mi, „szerencsések” legalább uniformist ölthetünk, hogy a másik elpusztításával feljebb jussunk. Az emberek tekintélyes részének lehetősége sincs rá, hogy a Netflixre előfizetve a saját nyomorúságán szórakozzék.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/42. számában jelent meg, október 15-én.
