A Pinot noir, aki már magyar is (II.) – Sanzon rovásírással

Eszembe jutottak a ludvércek. Biztosan köze van ehhez Grieg pogány zenéjének is, amit hallgatok, de annak is, hogy legutóbb a boszorkányoknál hagytam el a témát. Meg az őszi ludvércjárásnak – szeptember utolsó hétvégéjén rendezték sorban a nyolcadik „Intergalaktikus, szabadstílusú ludvérctojáshajító bajnokság”-ot a valkonyai faluünnepen. Négy éve még harmadik lettem, azóta nem jártam arra. Csúcsközelben kell abbahagyni. „De gondold meg: ma egy bolondulás a hegy, / s ha most útatokon kóbor lidérc vezet, / célhoz nem egyhamar találtok” (Faust). Szófejtés dolga, de erősíti bűvösasszonyi Pinot-képemet, hogy a ledér boszorkák férfi lidércekkel férceltették magukat – nem olcsó szójátékról van szó, Léda is hímlúddal, ludvérccel üzekedett a mítoszi tótükrön; és nem áll távolabb a színes képzeletű etimológia sem a valóságtól, mint egymástól a Pinot noir, Pinot gris, Pinot meunier vagy Pinot blanc alkata.

Kétezer éves bár, úgy sejtjük, és a felsorolt rokonság – de különösen a Szürkebarát – otthonosan belakta már a Kárpát-medencét, a Pinot noir igazi honfoglalása id. Gál Tibor úttörő munkásságához köthető. Ludovico Antinori 1989-ben az Egervin borkombinátból csábította Toszkánába a borászt (azóta egy Piero Antinori is márkisította a hajdani Apponyi-kúriát Bátaapátiban), ahol testközelből nézhette végig egy borvidék világélvonalba emelkedését. Mérhetetlen ambíciókkal és a Pinot noir csúcsborrá emelésének vágyával tért vissza 1992-ben. Harminc éve.