A tizennyolc órás előadás

Meg tudom érteni azokat, akik a közéletet egyre nagyobb apátiával figyelik, és minél messzebb menekülnének az egésztől. Csak másfél óráig kellett követnem a státusztörvény tizennyolc órás vitáját, hogy magam is így érezzem. A közoktatás helyzetéről persze rengeteg cikket olvastam már. Fontos, hogy az érintettek maguk adjanak számot problémáikról. De ami ebből a nagypolitikába lecsaoódik, arra a legjobb kifejezés talán a „mérgező” lehet. Mintha egy élőszóban lefolytatott kommentháborút figyeltem volna. Látszott, hogy semmi kifutása az egésznek. Az ellenzék minél hosszabbra kívánta nyújtani a vitát – mintha nem lenne úgyis mindegy. A kormánypárti képviselők eközben azt hangsúlyozták, mennyi esetben hajlandóak voltak a kompromisszumra. Azon gondolkoztam közben, miféle kompromisszumról is beszélnek. Kik között kell megkötni ezt? Kik a szemben álló, ellenérdekelt felek? Nem épp az lenne a fontos, hogy a pedagógusok végre magukénak érezzenek egy ilyen reformot?

Erre most sajnos esély sincs, és ezt a kormány hiába fogná Brüsszelre vagy a másfél évtizeddel ezelőtti Gyurcsány-kormányra. Nem véletlen, hogy a státusztörvény tervezetét bírálta mindenki. 

• Miért nem lehet fontos a kormány számára, hogy a pedagógusszakma által elfogadható törvényt rakjon össze?
• Mire lenne most szükség a kormány részéről?
• Miért gondolhatjuk, hogy az ellenzék számára is csak önmagáról szól ez a vita?

A teljes cikket a Magyar Hang hetilap június 23-án megjelent, 2023/25. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!