Apák, fiúk, szőlők, borok

Vitnyéden egyszer öt percig sehogy se vót! Kőműves János mondta ezt a kilencvenes évek elején az én János nevű édesapámnak, mikor ő, mármint édesapám-János, a szakzsargonnal terhelt, zsaluzós-betonozós small talk lezárására legjobbnak találta azt mondani: majd csak lesz valahogy. Kőműves János egyébiránt foglalkozására nézve volt kőműves, családnevét nem tudtuk (én biztosan nem), de hát így lettek mind a Fazekasok, Bognárok, Kádárok mesterből családfők és névörökítők. Láthatóan nem elégítette ki beszélhetnékjét ez a bántóan nyílt félrevivése a szónak, legalábbis ezzel magyarázom utólag ezt a nagyon is késznek látszó és utólag nagyon is nyugtalanító bonmot-t.

Nem firtattuk akkor, se édesapám, se én – tizenegy-két évesen az ember amúgy sem firtatja idegen felnőttek okoskodását, ha fonákját érzi is. Most jutott csak eszembe megint, ahogy apákról és borokról gondolkodom. Akkoriban, tizenegy-két évesen horgászni szerettem igazán meg piaci mérlegen, rézsúlyokkal zöldséget, gyümölcsöt porciózni, de nem sokkal később már a balfi úton metszésből ottfelejtett Kékfrankos-vesszőket gyűjtöttem rokonokhoz menet, hogy cserépben élővé neveljem őket. Nagyapám nyúlhatott utánam és taszajthatott a venyigék közé, az anyai, aki orvos volt Csornán meg Vágon, delejes szemű, szenvedélyes szőlős-boros ember, és akit sosem ismertem, csak néhány dévajságomban meg érzékenységemben hordok magammal.