Az állam én vagyok

Mondta ezt állítólag XIV. Lajos, amikor berontott a párizsi legfelsőbb bíróság tanácskozására, ahol az általa hozott egyik rendelet törvényességét államérdekekre hivatkozva vitatták. A történészek szerint azonban ez vagy ehhez hasonló értelmű mondat még a Napkirály száját sem hagyta el sosem, pedig uralkodása alatt levert lázadásokat, megnyert háborúkat, és Európa vezető hatalmává tette a Francia Királyságot.

Mindez azért érdekes, mert manapság nem ritka, hogy olyanok is abszolutista uralkodóként nyilatkoznak meg, akik Lajos napkorongjához viszonyítva még tán gyertyalángnak se tekinthetők. Itt van például egy olyan kiskakas, akinek Franciaországhoz képest meglehetősen kicsi szemétdomb jutott, ám annál pökhendibb uracsnak bizonyul. Ókovács Szilveszter úgy vezeti az Operát, mintha kizárólagos hűbérura lenne a nemzet dalszínházának: és most nem is a dolgozók panaszaira gondolok, mert, ugye, nem voltam jelen, amikor a direktor állítólag lekezelően és önkényeskedve viselkedett a beosztottjaival. Azt viszont minden érdeklődő olvashatta, hogy a világon egyedülálló módon kettévágta a Carmina Burana előadását, nem törődve sem a produkciót rendező és dirigáló művész ellenvetéseivel, sem a felháborodó közvéleménnyel, sőt még ő kért több tiszteletet az éppen általa nem tisztelt zeneszerzőnek, s mindezt azért, hogy az (amúgy engedély nélkül működtetett) büfé bevételei növekedjenek. Pár nappal később még erre is rá tudott tenni egy lapáttal, amikor a sztrájk miatt torzóvá silányodott előadás előtt azt találta mondani a közönségnek, hogy akinek nem tetszik a csonka előadásra vonatkozó ajánlat, az „nyugodtan sarkon fordulhat, és elmehet”. Valaki igazán megmondhatná ennek az embernek, hogy az intézmény vezetőjeként nem uralkodnia, hanem szolgálnia kellene: szolgálnia a művészetet, a művészeket, a közönséget.

Aztán itt van a közelmúlt másik, médiacelebbé avanzsált figurája: Balog Zoltán, aki úgy hiszi, hogy az ő személye nagyjában-egészében megtestesíti a református egyházat. Legalábbis azzal próbálja megőrizni püspöki rangját, hogy többször és több helyen is kijelentette: az őt ért bírálatok tulajdonképpen a felekezet elleni támadások. Magyarán azt állította, hogy „az egyház én vagyok”. Ha még egy darabig napirenden lesz az ő lemondása vagy lemondatása, még az is kiderülhet, hogy személye megtestesíti a teljes kereszténységet, de akár minden vallások összességét, magát az istenhitet is.

Lázár János – úgy tűnik – nem tanult abból, hogy amikor sokan Orbán kihívóját-utódját vélték benne látni, ő meg ettől komoly túlzásokba esett (gondoljunk csak a Bécs élhetetlenségét bizonygató videóra), akkor pillanatok alatt partvonalon kívülre került. Mostanság megint kezd úgy viselkedni, mintha neki nem lenne főnöke, s ő lenne az ura, már nemcsak Hódmezővásárhelynek, a milliárdokkal kistafírozott ménesnek, a lebarmozható MÁV-vezetőknek, a tetszés szerint beindítható-leállítható állami beruházásoknak, a régi havernak kiszervezhető vasúti megrendeléseknek, de minisztertársainak is, akiknek például megtilthatja, hogy akár csak találkozzanak vásárhelyi ellenlábasával. Mintha bizony ebben a sakkjátékban ő lenne a vezér, s nem csak egy lecserélhető-beáldozható futó vagy huszár.

• Miért Orbán Viktor viszi ebben is a pálmát?
• Kiket fognak hazaárulónak minősíteni? 

A teljes cikket elolvashatja Plusz előfizetésünkkel, vagy a Magyar Hang hetilap április 4-ig kapható 2024/13. számában. Országjáró riportok, interjúk, elemzések, véleménycikkek, reklámmentes olvasás – ezeket kínálja a Magyar Hang Plusz!