Az elhallgattatás mechanizmusa

Előttem ül és fél, reszkető kezekkel emeli föl ásványvizes palackját. Körültekint az apró helyiségben, azt kémleli, ki lát minket, figyeli-e őt valaki. Ötvenes, értelmes, gondolkodó nő. A közügyek iránt aktívan érdeklődő, nyitott szemmel járó választópolgár, kedves ismerősöm. Néhány napja hívott fel engem azzal, hogy beszélni szeretne velem személyesen, de egy másik település kávézójában. Évek óta csendesen szemléli a körülötte zajló világot, eddig nem szólt, csak tűrt, néha fejet csóvált, hümmögött, mint ahogyan a nagy átlag teszi azt nap mint nap, de ő most kinyitotta a száját. „Betelt a pohár, nem bírtam magammal, meg kellett szólalnom”, mondja halkan. Halvány mosoly ül ki csinos arcára, ám ez sem tudja leplezni a folyamatos rettegést. A rettegést, ami érthetetlen számára; érthetetlen, hogy miért is kell ebben élnie hetek óta, miért kapta ezt? Azért, mert véleményt nyilvánított? Mert megszólalt egy sokakat érintő közügyben? A megszólalás ebben az esetben írásos megjegyzést jelent, és máris elérkeztünk azokhoz az eseményekhez, amelyek felkavarták nyugodt életét.

Bár ismerem a történetét, hagyom, hogy elmondja töviről hegyire az egészet. Láthatóan megkönnyebbül, sőt egy ponton kiegyenesedik testtartása, érezhetően egy picit büszke azért arra az ügyre, ami miatt rászállt (kerestem, de nem találtam jobb szót) a helyi hatalom és annak úthengerszerű lejárató gépezete.

• Hogy lette egy törölt kommentből totális lejáratás?
• Mi történik azzal, aki nem úgy táncol, ahogy a Fidesz fütyül?

A teljes cikket elolvashatja Plusz előfizetésünkkel, vagy a Magyar Hang hetilap január 25-ig kapható 2024/3. számában. Országjáró riportok, interjúk, elemzések, véleménycikkek, reklámmentes olvasás – ezeket kínálja a Magyar Hang Plusz!