De miért?

Ambulancia egy fővárosi kórházban. Sokan várakoznak, de rosszabbra számítottam, még szabad ülőhely is akad. Mellettem idős, fejkendős asszony telefonál, a friss leleteit olvassa be, és mivel kihangosítót használ, tízméteres körben értesülünk róla, mennyit pumpál a szíve, mekkora a tüdőkapacitása, mi a helyzet a húgysavval, meg a vörösvértestek, a vese, a máj, a „vonal” túlfelén a lánya vagy az unokája, de gyaníthatóan egészségügyis, mert hevenyészett gyorsdiagnózist ad: „Minden rendben, anyuka, csak megöregedtél.” Lassan elköszönnek, a néni hozzám fordul, mutatja a telefont, és megismétli a szakvéleményt: „Minden rendben van, csak megöregedtem.” „Van ez így” – mosolygok rá, mert ezekben a frappánsan rövid, fecsegő álbölcsességekben jó vagyok.

Két férfi támasztja a falat, éppenséggel apa és fia, az egyformán olcsó edzőcipő, a generációktól függetlenül kardigánra öltött műbőrkabáthoz húzott mackónadrág, és ahogyan még véletlenül sem szólnak egymáshoz, bár a válluk szinte összeér, legalábbis erre utal. Mindenesetre ők is somolyognak, mint ahogyan a legszélen ücsörgő bácsi szintén, aki amúgy ijedten pislongat ide-oda a folyosón, mint akit csak úgy itt felejtettek. És tényleg, alig pár perc múltán érkezik a vélhetően felesége, hogy már messziről morcosan közölje: „Ennél messzebb már nem is ülhettél volna le”, majd a hóna alá karol, hogy odébb támogassa. Várunk, eseménytelenül telnek a negyed- és félórák, az állami ellátás rutinos, jól idomított pácienseiként nem zavargunk, nem kopogunk, már ki sem kell írni az ajtókra, hogy azt szigorúan tilos. Újabb mackónadrágok jönnek, a nejlonszatyrokból, műanyag válltáskákból, évtizedes retikülökből szendvicsek bukkannak elő. Nyílik az ajtó, elhal a susmorgás, moccan a tömeg. Most vagy soha.

A teljes cikket elolvashatja Plusz előfizetésünkkel, vagy a Magyar Hang hetilap február 1-jéig kapható 2024/4. számában. Országjáró riportok, interjúk, elemzések, véleménycikkek, reklámmentes olvasás – ezeket kínálja a Magyar Hang Plusz!