Lassan tényleg eljutunk oda, hogy ugyanúgy, mint a Kádár-éra idején, most is csupán két párt jelöltjeire szavazhatunk az elkövetkezendő választások idején. Akkor, ugye, az MSZMP és szatellitszervezete, a Hazafias Népfront jelöltjei „versengtek” a kegyeinkért, a Népszabadságban (talán még Bencsik András pártmagasztaló sorait is olvashattam akkoriban) és az állampárt megyei napilapjaiban, valamint az Ipper Pál, Sugár András, Hajdú János fémjelezte köztelevízióban.
Az elkövetkezendő években, úgy tűnik, a Fidesz–Mi Hazánk-duóban kell valami vonzó után kapirgálnunk, ha megvalósul az Állami Számvevőszék hirtelen (?) jött ötlete (márpedig meg fog, ne legyenek kétségeink), hogy a manapság ellenzéknek nevezett néhány pártot megfosztja anyagi erőforrásaitól. Nem túl elegáns megoldás a politikai ellenfeleket a rajtvonalhoz sem engedni, sőt diszkvalifikálni a viadalból, de a NER nem a tisztességes versenyfelfogásáról híres, ezt tudjuk már. Pici gyávaságra is utal azért ez a forráselvonás, érthetetlen számomra, hogy a tetszhalott állapotban leledző ellenzéket miért kell még sóval is behinteni.
Szóval déjá vu érzésem támadt, mintha a jelent és a közelgő jövőt már átéltem volna egyszer. Akkoriban is a hanyatló Nyugat narratíváján fulladoztunk a röhögéstől, miközben türelmetlenül vártuk a németországi kórustalálkozóról hazatérő általános iskolai osztálytársainkat, mert dobozos Fantára meg pókemberes képregényújságra vágytunk. Szájtátva figyeltük az Opel Kadetteket a hajdúszoboszlói strand bejáratánál, irigykedve figyeltük a nyugati turisták extravagáns strandcuccait, tükörreflexes fotómasináit. Még hogy hanyatlik? Jó lenne így hanyatlani… ugyanezt érezzük most is, csak oly módon, hogy házhoz jön a „vágyott anyagi biztonság” a mozicsatornák jóvoltából (hogy meddig, az is érdekes lesz), akár még úgy is, hogy a kapitalizmuskritika lecsúszó társadalmi rétegek történeteit meséli el számunkra, de hát mi e rétegektől is fényévekre vagyunk. De jó lenne norvég, finn, belga „lecsúszó rétegnek” lenni!
Déja vu érzés kerít hatalmába akkor is, amikor az urambátyám-rendszer rügyfakadását (mások szerint virágba borulását) élem át újra. Nem tudok úgy ügyet intézni, hogy ne lenne szükség valakinek a valakijének lennem. És mivel nem vagyok senkinek a valakije, egy helyben toporgok. Nincs rokon az egészségügyben, így kénytelen vagyok három hónapot várni egy látótérvizsgálatra, nincs haver a közigazgatásban, ezért kimaradok a „gyere be, húzz sorszámot, aztán írj messengeren, hívlak soron kívül”-ügyintézésből. Szívok most is, ahogyan a szüleim szívtak a 80-as években.
A szólásszabadság pedig? Vicc, komolyan. A piac egy merő sutyorgás, a kofa sem meri már vállalni véleményét, drága és kész, az inflációról egy szót se, épp ráfókuszál a térfigyelő kamera egyike, ki tudja, ki nézi, hol nézi, még szájról is tudnak ezek olvasni, és akkor neki annyi. A lényeg, hogy épül a piaccsarnok, hogy minek, azt senki nem tudja, de ezt is csak jelbeszéddel. Két-három nyomtatott újság, ez még a rendszerváltás vívmányaként, de ki tudja, készül-e már a törvénytervezet, hogy olvasói adományokból ne legyenek finanszírozhatóak a másképp gondolkodók felületei. Közeledik a szamizdat korszak újra illegális röplapok, fénymásolt kiadványok formájában? Ez kell nekünk, ismét erre vágyunk?
Úgy tűnik, erre, igen. Elkeserítő korszakot élünk. A kevesek rablógazdálkodása, rátarti kevélysége ül tort a sokadalom riadt félelmén. Arany Mercedesek a zsákfalvakba naponta kétszer bejáró rozzant távolsági buszok ellen. Déjá vu! Meddig még?
Olvasna még Szabó Antaltól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/26. számában jelent meg június 30-án.
