Egy történet a világ végéről

A zaj már nem mindent körülölel, hanem mindenben benne van. Az emberiség zaja elől már nem lehet elmenekülni, és talán nem is biztos, hogy kell, hiszen mi magunk is emberek vagyunk, mi magunk is az emberiség része vagyunk. Lehet, hogy csak válogatni kell megtanulni, a zajból kiválasztani az értelmes beszédet és tiszta zenét? Talán igen. Sokszor monoton munkákat végzek a kertben vagy a méhesben, mert ez az, amit nem látnak, és mindenki azt hiszi, milyen romantikus, hogy egy költő a méhesben és a kertben dolgozik, de egyrészt ebben semmi romantika nincs, ez munka, pakolás, rakodás, lapátolás. Nehéz fizikai munka, telis-tele szívással.

A „szívásokról” jut eszembe, hogy Danyi Zoli régi és jó barátom, szintén író, átvette a családi rózsakertészetet Zentán. Milyen romantikus, ugye? Hogy egy költő-író, Danyi Zoltán, a Gyümölcsversek című, nagyszerű kötet szerzője, amelyet talán csak néhányan olvastunk, meg a Rózsákról és a Dögeltakarító című regény írója, amelyet sokan, főleg német nyelven, hogy ez a csávó rózsákat „metszeget”, amikor éppen nem ír. Pedig Zoli nem véletlenül írta, hogy „minden rózsa kegyetlen”, éppen úgy, ahogyan Rilke az angyalokról. Ahogyan a rózsák is szúrnak, ahogyan fárasztó és hosszadalmas a munka velük, éppen úgy – vagy még jobban – a méhek is szúrnak, és kihívásokkal teli, bonyodalmas velük dolgozni. Ráadásul ez az úgynevezett zajos és modern világ úgy döntött, hogy „kirúgja maga alól a sámedlit” (ahogy szeretett Weöres Sanyi „bácsi” mondta volt), vagyis, hogy értsétek, úgy mondom, direkt kibaszunk magunkkal, elnézést, de telinyomjuk a világot iparral és vegyszerekkel, kivágjuk a fákat, elpusztítjuk a virágos mezőket, rovarirtókkal permetezünk, szarni is autóval megyünk, már bocsánat, és aztán nagyokat nézünk, hogy pusztul a világ, hogy betegek az emberek, megőrülnek és tömik a gyógyszereket magunkba.

De mindez csak tünet, mindez annak a tünete, hogy az emberek fejében nincs rendben valami, hogy zaj van azokban a bizonyos fejekben, hogy nem tudnak lecsendesedni, hogy elvesztették a kapcsolatukat a valósággal, természettel, istennel – a megfelelő aláhúzandó. Most a legtöbben azt hiszik, hogy fel kell készülni egy hamarosan elkövetkező világvégére, mint „durrantós Laci” – a szomszédai hívták így – az Esztergom melletti Búbánatvölgyben, aki amikor bementek hozzá a rendőrök és a kommandósok, magára robbantotta a saját házát – ekkor kapta az eposzi „durrantós” jelzőt. Történetesen távolról ismertem ezt a szerencsétlen embert, mert több barátom is él abban a völgyben, s tudom, hogy a járvány óta Laci megzuhant – mint oly sokan –, előtte sem volt teljesen normális szegény, s a világvégére készült – mint mostanság szintén oly sokan. Nagyon meg volt sértődve mindenkire, mert senki sem akart hozzá beköltözni a felhívására, pedig ő felkészült, sőt még föld alatti járatokat is vágott a hegybe. Felhalmozott egy csomó tartós élelmiszert, fegyvert és robbanóanyagot, különféle összeesküvés-elméleteket terjesztett. A környéken élő barátaim rettegtek tőle, mint utóbb kiderült: joggal. Talán rendőrségi ügye lett, kiszálltak hozzá, és magára robbantotta a házát, megölve két fiatal rendőrt is.