Esti tűnődés

Hanyatt fekszem az ágyamban, a kezem összekulcsolva a fejem alatt a párnán. Az olvasólámpát már lekapcsoltam, Márai (Béke Ithakában) a szemüvegemmel együtt az éjjeliszekrényen pihen holnap reggelig. Kintről azért beszűrődik egy kevés fény, a hálószoba bútorainak a körvonala halványan fölismerhető. Vajon ebben a nagy, kollektív spórolásban meddig működik még az utcai világítás? Egyre később kapcsolják föl, már majdnem teljesen sötét van, és egyre korábban lekapcsolják; még a hajnali műszakosok járnak olyankor az utcán.

A gondolataim egyetlen dolog körül keringenek: meg fogok halni. Tudom, hogy így lesz, tudom, hogy ez a kérdés a születésem pillanatában eldőlt, mégsem hiszem el. Paradox kettősség, amit képtelenség földolgozni. Mi az, hogy tudok valamit, biztos vagyok benne, objektív tényként kezelem, mégsem tudom elhinni? Ez már-már skizofrén lelkiállapot, de azt olvasom minden erről szóló írásban, hogy az egész emberiség ugyanebben a cipőben jár. Az evolúció során a tudatunkra ébredtünk, és ettől fogva képtelenek vagyunk fölfogni, hogy ez a folyamat – amit az idő függvényeként kezelünk – egyszer véget fog érni. Valami itt nagyon el van rontva. Azt hiszem, a legfőbb gond, hogy az életünk során szinte állandó jelleggel az idővel birkózunk. Le akarjuk győzni, spórolni akarunk vele, izgulunk miatta. Birtokolni akarjuk: az az érték, ha úgy érezzük, több van belőle. Mintha bankszámlát vezethetnénk erről is. És a tiszavirág? Az ő élete talán nem teljes?