Lassan hungarikummá válik a diafilm – a környező országok mindegyikében elsöpörte a kiadókat a rendszerváltás, és vetítőkészüléket is már csak Kínából lehet beszerezni. Nálunk viszont virágzik a műfaj: tavaly 220 ezer tekercs talált gazdára, évente 6–8 új diafilm készül, és Budapesten havonta egyszer telt házas mozivetítésre gyűlnek öszsze a műfaj apró szerelmesei.
Hetven évvel ezelőtt, 1954 őszén alakult meg a Magyar Diafilmgyártó Vállalat. Ugyan már az 1920-as évek végétől készültek itthon diafilmek, de az első, nagy sorozatban készülő kópiákat 1948-tól a Magyar Fotó Állami Vállalat Diaosztálya készítette. A kezdeti időkben az oktatás, népnevelés és tömegtájékoztatás eszköze volt ez a műfaj, hiszen az állóképes vetítőt könnyebb volt a legtávolabbi falvakba is eljuttatni, mint egy mozigépet. Az 1950-es évek elején, minden más korabeli médiához hasonlóan, a diafilmeket is a napi politika szolgálatába állították, sokszor direkt módon, máskor csak bújtatva – de minden egyes kiadvány szövegezéséből, szellemiségéből sugárzik a politikai nevelő szándék. A korra jellemző címek: A Szovjetunió Kommunista Pártjának története, Sztálin élete, Rákosi Mátyás harcos élete, Termeljünk selyemgubót, Lányok, asszonyok, gyertek traktorosnak!
A legnagyobb megrendelő a Szövosz (Szakszervezetek Országos Tanácsa) volt, a legtöbb diafilm témája pedig a szövetkezetesítés melletti agitáció. De születtek „tanulságos mesék” a könyvek fontosságáról, a rádiózás vagy a kerékpár hasznosságáról, sok cím ösztönzött a takarékoskodásra, fém-, rongy- és papírgyűjtésre. Megjelent a Diahíradó műfaja is, ennek célja a gyors politikai-ideológiai tájékoztatás volt.
A biztonságos filmalapanyag (a kezdetben kiadott tekercsek gyúlékonyak voltak) és a Lemezárugyár diavetítőjének megjelenése (1953) lehetővé tette hazánkban is a diafilm iskolákban és háztartásokban történő tömeges használatát. A megnövekedett igények kielégítése céljából a Népművelési Minisztérium 1954 őszén önálló céget alapított, a Magyar Diafilmgyártó Vállalatot. Ennek már saját szerkesztősége, nyomdája és laboratóriuma is volt. A cég folytatta a felnőtteknek szóló ismeretterjesztő kiadványok gyártását, megkezdődött az iskolarendszer oktató diafilmekkel történő ellátása, és elindult a szalagos mesediafilmek nagyarányú gyártása is. Szinte nincs olyan témakör, amelyhez ne készült volna diafilm: az évtizedek alatt több mint hatezer kiadvány született, ezek kétharmada ismeretterjesztő, a többi szalagos mesediafilm.
Diafilmek Bíró Ferenc múzeumában (Fotó: Magyar Hang/Lukács Csaba)
A vetítés mint műfaj ismert és elterjedt volt szerte a világban, ám a mesék és a különféle történetek szalagos diafilmen történő megjelenítése elsősorban itt, a kelet-európai régióban terjedt el. A térség szinte minden országában volt diafilm-, sőt diavetítő-gyártás is. A modern technikai eszközök és az új médiumok megjelenésével azonban sorra megszűntek a gyártók – kivéve Magyarországot, ahol az állami vállalatot 1994-ben privatizálták, így megmenekült a bezárástól, és elindulhatott az újjáéledés útján. Tíz év szünet után sikerült az első új kiadású diafilmet megjelentetni (A kis Mukk története), az igazi áttörést azonban Bartos Erika Bogyó és Babóca mesesorozatának első diafilmes adaptációja jelentette 2004-ben, amit azután számos más kortárs mese és kiadvány követett. Ma már a Kufli-mesék, Berg Judit, Lackfi János, Tamás Zsuzsa, Varró Dani és más szerzők művei, valamint sok-sok kiváló grafikus munkái is megtalálhatók diafilmen. A Diafilmgyártó ma az ország legnagyobb könyvkiadójának, a Libri-csoportnak a tagja.
• Minek köszönhető, hogy pontosan dokumentálva van a műfaj hazai története?
• Miért jó a diavetítés?
• Hogy áll a diafilm most?
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
