Nem érhet nagyobb csapás egy nemzetet annál, mint hogy a tagjai idegenként kezdjenek egymásra tekinteni. Ez csak a politikai közösség teljes felbomlásához vezethet. Ebből fakadóan aligha lehet nagyobb szolgálatot tenni egy nemzetnek, mint az összetartozását szimbolikusan is kifejezésre juttatni és megerősíteni. És ugyan ki tölthetné be ezt a funkciót hatékonyabban egy legitim uralkodónál? Itt rejlik a magyarázata annak, hogy az Egyesült Királyságban a legkülönfélébb felfogású polgárok közösen osztoznak az Erzsébet távozása feletti gyászban, az elhunyt királynő ugyanis példaszerűen látta el uralkodói kötelességeiből adódó feladatait. A monarchiának szigorú keretek között kell működnie egy alkotmányos országban, de sok múlik azon, hogy miként töltik be az uralkodói szerepet. A gyász közössége mindennél világosabban tükrözi Erzsébet elfogadottságát és népszerűségét.
A XIX. század nagy királynője, Viktória volt az első brit uralkodó, aki feladatkörének fontos elemének tekintette a morális példaadást. Ezt a hagyományt Erzsébet is folytatta. Volt is kitől tanulnia. A nagyapja, V. György, aki az I. világháború nehéz éveiben állt az ország élén, és az apja, VI. György, aki a II. világháborúban habozás nélkül vállalta a küzdelmet a hitleri Németország ellen, arról győzték meg, hogy az erkölcsi helytállásnál és a kötelesség élethosszig tartó teljesítésénél nincs fontosabb. Számára így például magától értetődött, hogy férje, Fülöp herceg temetésén az összes covidszabályt megtartsa.
A modern világ a brit politikát sem kímélte meg a republikanizmus eszméitől, de az Erzsébet által kivívott tekintély szinte megbénította képviselőit. Valójában az angol polgári forradalom óta eltelt immár több mint három évszázad egyértelműen bizonyította: az alkotmányos monarchiáknál nincs szilárdabb támasza a jog uralmának és a demokráciának. S arra is érdemes emlékeztetni, hogy az állam valódi méltóságát csak egy uralkodó képes megjeleníteni. A 2020-ban elhunyt jeles konzervatív filozófus, Roger Scruton jogos megállapítása, hogy a köztársaságokban az egymást követő elnökök „átmeneti jelleggel kölcsönzik ki saját maguknak az állami méltóságot”, és nem az államot, hanem az éppen uralkodó pártot képviselik. Emiatt aztán a velük szemben álló vetélytárs pártoknak először az állammal, vagyis az államfő kölcsönvett köpönyegével kell szembekerülniük, ami komoly kockázat a belpolitikai stabilitás szempontjából.
Hogy mit jelentett Erzsébet tevékenysége az Egyesült Királyság számára, az igazából csak most és a halála után fog megmutatkozni. S ezalatt elsősorban nem is arra gondolunk, hogy a királynő tulajdonképpen annyira beépült a britek mindennapjaiba, hogy az életük szinte már elképzelhetetlennek tűnik a jelenléte nélkül. Hanem arra, hogy a királyságban felerősödött szeparatista törekvéseket nála talán senki sem tudta hatékonyabban ellensúlyozni. Ez akkor is áll, ha Erzsébet sosem foglalt nyíltan állást még a legkényesebb kérdésekben sem: a 2014-es skóciai függetlenségi népszavazás előtt sem tanácsolt többet, mint hogy a szavazók alaposan fontolják meg döntésük következményeit. Most várhatóan Skóciában és Észak-Írországban egyaránt jóval erősebb hangjuk lesz a kilépéspártiaknak.
Uralkodóként méltósággal asszisztált a világtörténelem legkiterjedtebb birodalmának elkerülhetetlen lebontásához, méghozzá úgy, hogy a monarchia intézményét igyekezett elhatárolni a gyarmatosító hagyományoktól, miközben mindent megtett a birodalom helyére lépő Nemzetközösség eszméjének fenntartására. Jelenleg 56 ország tartozik a Commonwealthbe, és Erzsébet 15-nek volt az uralkodója. Persze e tekintetben is számolni kell változásokkal, hiszen többen is a monarchiával való szakítást fontolgatják; a legjelentősebb példa Ausztrália, ahol most csak ideiglenesen halasztják el az államformáról szóló népszavazást. Uralkodásának hét évtizede, a brit történelem leghosszabb uralkodói periódusa alatt radikálisan átalakult a világ, s ennek során az egyetlen biztos pont Erzsébet maradt. Az ő jelenléte mindenkinek emocionális biztonságot ígért.
E sorok szerzője felettébb elgondolkodtatónak tartja, hogy Erzsébet halála sok olyan országban is rengeteg embert rendített meg, amely csak nagyon lazán vagy épp semmilyen módon nem kapcsolódott hozzá. Magyarországon is. Vajon mi lehet ennek az oka? Valószínűleg az, hogy Erzsébet olyan folytonosságot testesített meg, amely a saját múltunkhoz kapcsolt minket. Úgy is fogalmazhatunk, hogy olyan értékeket képviselt, amelyeknek a XXI. század könyörtelen világa nemcsak hadat üzent, hanem már alaposan ki is kezdett. Egy brit publicista igen találóan „tradicionalista lázadóként” jellemezte őt, az „ellenkultúra” olyan képviselőjeként, aki csendesen, de határozottan szembefordult az új establishment értékrendjével. A klasszikus nyugati civilizáció híveinek szemében azon múltat szimbolizálta, amelyet a szobordöntögető „woke” kultúra fanatikusai, a lélektelen technokraták és az új szélsőjobboldali mozgalmak harcias képviselői egyaránt el akarnak törölni.
„Saját magamnál nagyobb célért élek” – nyilatkozta egyszer Erzsébet, akaratlanul is magas mércét állítva utódai számára. Az utolsó napokig tette, amit tennie kellett, s Liz Truss személyében még uralkodói pályafutásának tizenötödik miniszterelnökét is kinevezte. Tárgyilagosan egyelőre csak annyit mondhatunk: nyitott kérdés, lehet-e folytatni az örökségét.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/38. számában jelent meg szeptember 16-án.
