Özvegyasszony könyve

Mexikóban jártam. Kiléptem a szállodából, egy arctalan három- vagy négycsillagosból, aminek a hallja leginkább egy uszoda előterére emlékeztetett a sok ablakkal meg a cserépben tartott nyurga pálmákkal, és afféle céltudatossággal indultam neki a városnak, mint aki határozott céllal érkezett ide, bár még maga sem tudja, mi az. A görbe utcák olyannak hatottak, mintha minden egyes háztömb külön dombocskára épült volna. És mert ezek a halmok mind egyforma magasságúnak tűntek, tökéletesen átláthatatlan volt a városszerkezet. Jellegtelen, alacsony épületek. Járda sehol. Alig volt forgalom a macskaköves utcákon. Kizárólag fiatal fiúkkal találkoztam: barna szemű, fekete hajú fiúkkal, akik mind melegítőfelsőt viseltek. Fociztak, bicikliztek, vagy egyszerűen csak trécseltek az utcák hajlataiban és a kiteresedő részeken. Nem tartottam tőlük; látniuk kellett, hogy egyívásúak vagyunk. Olyan voltam, mint egy nőstény szarvas, aki az agancshullás után hímnek álcázza magát az avatatlan szemek előtt. A lakáson, ahol dolgom volt, úgy haladtam át, mintha én is és a lakás falai is láthatatlanok lettek volna; átjárhatóak voltunk egymás számára az alakkal, akivel ott találkoznom adatott. Bolyongtam az enyhén lejtő, itt-ott lépcsős utcákon, faltól falig, mint egy részeg. Végül egy földszintes bevásárlóközpont hosszú folyosójára tévedtem be. Tágas éttermet találtam az épület tengelyében, amely úgy nyílt meg keresztirányban, akár egy szülőcsatorna, vagy a pokol lejárata.

Fát vágok, és közben szusszanok egy percet. És erős ellenérzésem támad a prolongált élet ideájával szemben – mint egy váratlan roham. A fejszém fokát szorongatva. Aztán füstszag csapja meg az orromat. Lulu begyújtott a sparheltbe.