Sodor a folyó

Mikor gyerekkoromban kiköltöztünk a Dunához, meg kellett tanulnom úszni, nem volt mese. A folyóhoz közel vettünk házat, mert anyám szerette nézni a kavargó örvényeket, lejárt mosni, csalánt szedni a nyulaknak, a sóderben köveket gyűjtött, és csillogó láncokat készített. Ősszel diót vagy gesztenyét szedett az ártéren. A diót megtörte, és eladta a belet. Kristálytisztán emlékszem, hogy amikor a gesztenye virágzott tavasszal, mi már bementünk mezítláb a folyóba, ha elég meleg volt, ha a köveket felmelegítette a nap. Ebédidő után pedig jött az „úszatás”. Nem úszásnak hívtuk, az nem jó szó rá. Sodrásban nem úszol, a folyó úszik, és te próbálsz megfeküdni a hátán, szinte kapaszkodsz a vízbe, összeszorított fogakkal. Keresel egy apró hullámot, és ráfekszel a sodrásra. A kezedet erősen tartod, a karoddal egyensúlyozol. Amikor megvan a mozdulat, csak fekszel, elengedve az izmokat, lazán. Kapálózni tilos, mert akkor elnyelnek a víztölcsérek.

„Aki a folyóba fullad, mind kapálózik”, mondta apám. Utánozta is a karjával, lábával. „Értelmetlenül mozog, kétségbe esetten, sokan sikítanak. Hát az nem úszás, az a fulladás.”

Uszoda nem volt a közelben, egy zsákfaluban éltünk a sziget végében. Apám összekalapált néhány deszkát, a maradék tűzifából kigyűjtötte, ami nem olyan szálkás. Levittük őket a kisághoz, aztán vízre fektettük. Abba kellett kapaszkodnunk. Mikor füttyentett a parton, elengedtük. Húzott a víz, ha pedig a limány felé sodródtunk, pörgetett és visszaforgatott. Dobált, zakatoltak a máskor szelíd hullámok. A partközeli limány olyan széles örvény, ami visszamozgatja a folyót. A közepe habos.