Szoprán

A felső tagozatba lépő tanulókat mind beléptetik az iskola nagykórusába. Nem egyéni döntés kérdése, akar-e valaki karénekes lenni, ez a rendszer, ötvenéves hagyomány, ellenvetésnek helye nincs, és kibúvó sincs alóla. Aki ebben az intézményben túljut az első négy osztályon, az szépen énekel, és úgy olvassa a kottát, mint a folyószöveget, nincs kivétel.

Csak a mutáló fiúk kapnak felmentést, tőlük szomorú búcsút vesz a karvezető, „dörmögők lettetek”, mondja csüggedten, és megsimogatja a srácok kobakját; a fiúk bánatos képpel törődnek bele sorsukba, mély hangon krákognak, alátámasztva az őket sújtó döntés helyességét, és míg el nem hagyják az iskola épületét, szerepben maradnak, „a franc essen bele, hogy mutálok”, lógó orral császkálnak, ám amint kilépnek az iskolából, örömujjongásban törnek ki – a téren hatalmas fociderbivel ünneplik, hogy nem kell többé a levegőtlen rendezvényterembe zsúfolódva, mások tesióra utáni testszagát szívva skálázni minden kedden és csütörtökön, hetedik órában (a Miskolci Országos Gyermekkórus-találkozó előtti időszakban a nyolcadik órában is), új élet kezdődik, akár minden kedden és csütörtökön focizhatnak kornyika helyett, sztorizgathatnak, jókat röhögve fantáziálhatnak, melyik többszólamú művet gyűrik e percekben a lányok, meg a bent ragadt fiúk.