Már akkor tudtam, hogy így fogják hívni, amikor imaházat emelt saját telkén: gyülekezetet épített. Örömöm telt benne, ahogy félállású pásztorként, munkája és családja ellátása mellett, fáradhatatlanul dolgozott tervemen – hangja édes tömjénfüstként szállt a mennybe. Mások boldogulását kereső törekvéseivel engem dicsőített. A járvány idején betartotta a szabályokat, maszkot hordott, távolságot tartott, és másoktól is megkövetelte ezt. Megbetegedése után karanténban maradt, de a szolgálatát nem hanyagolta el – a szeretett közösséget a távolból is táplálta a mindennapi kenyérrel, az igével.
Állapota rosszabbodása idején sem tört össze – kórházba kerülésekor kapcsolatunk még erősebbé vált. A lélegeztetőgép surrogásán és a létfenntartást szolgáló eszközök zümmögésen túli kommunikációink teljességét csak mi ismertük. Felébresztése után nehézségeiben, ígéretemhez híven, nem hagytam magára. Ugyan beszélni nem volt képes, de szakadozottan, dúdolva zengte fáradhatatlan dicsőítő énekeit, amiért a kórházi keresztségben az énekes fiú nevet kapta. Jókedvűen mesélte feleségének, hogy miként hívják – fizikai fájdalmak közt, de felemelt fejjel, büszkén viselte. Amint elég ereje lett, jegyzetfüzetét újra teleírta feleségének szánt üzenetekkel, gondolatokkal – a mindennapi életről való hasznos tanácsokkal.
Erőre kapott, felkelt, járókerettel rövidebb sétákat tett, de ágyba parancsolták – nem volt jó állapotban, csak az imák vitték előre. A családjával telefonon tartotta a kapcsolatot, a korábbi tizenöt perces beszélgetések két-három percesekre csökkentek. Aztán csak írni tudott, küzdelmesen nyomkodva a billentyűket, és amikor erre sem volt ereje, szent lelkemmel kötöttem őket össze feleségével és négy gyermekével. Amikor a vírust legyőzve, de egy még borzalmasabb fertőzés miatt újra ágyhoz kötve, gyenge hangon szólított, hogy vigyem ki innen, akkor emberek sorát indítottam cselekvésre: azonban túl késő volt, és már csak egy módon tehettem ezt meg.
Tudom, író, most azt kérdezed, mint már korábban sokszor: miért? Mert szabad akaratot adtam nektek, és ennek az az ára, hogy ez a szabadság befolyásolja mindannyiótok életét, azokét is, akik hozzám ragaszkodnak. Nincs kivétel – ugyanúgy érkeztek és ugyanúgy távoztok el, a döntéseitekért pedig vállalnotok kell a felelősséget, és ne legyen kétségetek: ha eljön az idő, előttem álltok majd, mindannyian.
Addig az énekes fiúban gyönyörködöm. A mennyben szolgál, ismét zsoltárokat zeng erős hangján, dicsőségem fényében dolgozik tervemen, ragyogó, fájdalom nélküli testben.
Megbocsátok neked is, író, hogy megpróbálod kifürkészni útjaimat – a nekem szánt kérdésekkel teleírt lapod is üressé lesz, ha egyszer megérkezel. A válaszok egyértelműsége nem fog kétséget hagyni benned. Addig is élj úgy, mint az énekes fiú, ez a legfontosabb dolgod – nehéz lesz, de ha próbálkozol, én már abban örömömet lelem.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg.
