Makrai Pált, akit már az általános iskolában sem szólított senki másképp, csak keresztnevén és becézve, szerették a gimnáziumi osztálytársak. Leány-fiú iskolai osztályok még nem voltak, csupa fiú tehát. Azokban az években (értsünk korszakot és életkort egyformán) a barátság, vagy rokonszenv közös csatangolásban, vasárnapokon és nyári vakációban udvaron, utcaszél kockakövein ücsörgésben, moziba járásban, hangos futballcsatákban és idétlen, kamaszos viccelődésben nyilvánult. Pali mindezt Budapest hatodik kerületének öreg, málló vakolatos vidékén, a Rudas László (ma Podmaniczky) utcában és környékén tette, ahol az autók zaját gyakran emelte fortisszimóba mozdonyfütty a szomszédos Nyugati pályaudvarról, és oroszlánbőgés a közeli állatkertből.
„Meglepődtem, amikor gimnáziumi osztálytársam 1962-ben félrevont: Palikám nem akarsz te zenekarban játszani? Csak úgy rám bökött, vagy beszéltünk előtte, nem emlékszem. Nagyon tetszett a dolog, de nem tudtam én semmilyen hangszeren. Ezt közöltem is a sráccal, erre, mint aki nem hallotta, mit mond? Pali, te leszel a basszusgitáros! ơ majd a Radio Luxembourgon hallgatja a számokat, lekottázza, én meg gyorsan kezdjek neki a hangszeres tanulásnak.”
Egykori osztálytársaként állíthatom, Pali a budapesti Kölcsey Ferenc gimnáziumban az első perctől kezdve az osztály központi alakja volt. Máris kóstolgatta a népszerűség édes mámorát. Nyíltszívű, jó kedélyű, egyáltalán nem magamutogató, mégis állandóan jelen levő, aki idejekorán megcsillogtatta képességeit; iskolai ünnepségen sajátos felfogásban szavalt, még szerepléseinek legelső színpadán, az iskolai katedrán felelés közben, súgást várva is képes volt komolyság és vidámság groteszk mezsgyéjén egyensúlyozni; ha a tanár elfordult, a szigorú feleltetés rettentő perceiben is mókázni, színészkedni.
Harmadik tanévünk elején, 1963 őszén osztályfőnökünk, a szigorú tekintetű Orbán Ferenc tanár úr, értve életkorunk szerelmes parancsait, javasolta, lássuk vendégül klubdélutánra testvér osztályunkat, a közeli leánygimnázium harmadik osztályát. Örömmel mondtunk igent.
Pali Mambó márkájú nagy orsós, szalagos magnetofonjáról szólt a zene. Többféle kezelő billentyű, hangerő, szalagcsévélés előre-hátra, felvétel, lejátszás, törlés… Pali mindezt tudta. Ebben is különleges volt. Csakis ő nyúlhatott a készülékhez, szakavatottan cserélte a szalagokat. Az a magnetofon volt Pali első közeledése élethivatásához, a zenéhez.
*
„Hetvenötödik születésnapomon támadt a gondolat: jó lenne közhírré tenni, mi minden volt velem, körülöttem... Érdekel-e ez bárkit is? Talán a barátaimat, ismerőseimet, akik azt hiszik, mindent tudnak rólam. Szerintem tévednek. Gondolataimat lassan összeszedve rájöttem, még van valaki, aki rólam nem sokat tud. Én vagyok az illető. Ahogy sorba állítottam az éveket, hol találtak rám, és kikkel egy csónakban, sok mindenre derült fény. Megkérdeztem betűvetésben inkább jártas barátomat, látja-e könyvbe írott önéletrajznak értelmét. Leülne-e velem? Ő egyenest örült, lelkesen igent mondott. Elővettem hát évtizedek óta gondozott kincseimet, a tizenöt nagy spirálos vázlatfüzetet, melyekbe oldalról oldalra szép sorban beragasztottam egy halom fényképet, plakátot, hirdetményt, színlapot, kritikákat, interjút.
A barátom tucatnyi magnetofonkazettát készített elő és azt mondta: rajta. Kezdj mesélni. Az emlékek tárházának kapuját már kinyitni is nehéz. Mindenkinek van néhány története, felidézed, mesélgeted, a többi (csaknem valamennyi) valahol elbújik az emlékezetraktárban.
Rohanó mindennapok, az emlékeket nincs idő kézbe venni, gondozni, lassan belepi őket a por. Ha rászánod magad, javaslom, tedd meg, a por lefújható. És ahogy egyik téma felbukkan, mindjárt utat nyit néhány másiknak, az események fontosságot nyernek, a gondolatok bölcsességet.
A múlt század hatvanas éveiben, serdülőkoromban kezdődött beatkorszak, a pop- és rockzene felnőtté cseperedésemmel egy időben bukkant fel, fejlődött és fejlődik ma is. Hogy ennek zenekarban, gitárral kezemben, énekesként, vagy színpadi színészként részese és tanúja lehettem, többet érdemel holmi sztorizásnál. Különösen érdekes a műfajjal és a rajongó, zajongó közönséggel foglalkozó újságcikkeket, elemzéseket újraolvasni, ezekben kezdetben csak a bizonytalanság volt biztos: kell-e ez nekünk itt, a zavartalanul fejlődő szocializmus országában? Kell-e az egypártrendszerű hatalomnak? Engedjék, vagy tiltsák?
Hónapokon át próbáltam a gondolataimat rendbe szedni, az eseményeket időrendbe rakni, de a barátom mindvégig arra biztatott, ne spekulálj, mondd, ami eszedbe jut. Mesélj kedvedre. Majd egyberázzuk, mint bográcsban a gulyást. Attól ízletes. Kedves olvasóim, a gulyás elkészült. Tálalom.”
(Makrai Pál Rockszínpadi éveim című könyve – lejegyezte: Szenczi Tóth Károly – a K.U.K. Kiadónál jelent meg.)
Olvasna még Szenczi Tóth Károlytól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/26. számában jelent meg, június 25-én.
