Igaza van Simonka Györgynek, korunk vértanújának

Talán furcsán hangzik, de Simonka György és én lényegében ugyanazt gondoljuk Simonka György most zajló ügyéről. Lényegében: ez fontos kitétel.

Nekem ugyanis semmiféle elképzelésem sincs arról, hogy kikből állhat az a bizonyos „igen befolyásos csoport”, amiről a „bűnszervezetben elkövetett, különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás bűntette és más bűncselekmények” elkövetésével megvádolt fideszes parlamenti képviselő beszélt a napokban adott exkluzív interjúiban. Viccelődhetnék most azzal, hogy persze, Soros György keze biztos a politikus körzetébe, a Viharsarok mélyére is elér, de nem lenne ízléses. Egy éve jártam ugyanis Pusztaottlakán, Simonka falujában, és soha nem felejtem el azt az ijedtséget és rémületet, ami jó pár ember tekintetéből sugárzott, mikor egykori polgármesterük viselt dolgairól érdeklődtem. Elég egyértelműnek tűnt, hogy ki az, aki immár mentelmi jog nélkül is igen befolyásosnak számít Dél-Békésben.

Akárkikből is álljon ez az „igen befolyásos csoport”, akármire is legyenek képesek a tagjai, azt már sikerült elérniük, hogy Simonka György szerényen csak Nagy Imréhez hasonlítsa magát. Mondván, ugyanazon a padon ülnek, mint 1956 mártír miniszterelnöke és ugyanúgy nem kérnek kegyelmet, mint ahogy ő sem tette a vele szemben lefolytatott koncepciós per során. Ő megelégszik az igazsággal, mondja.

Simonka Györggyel én abban értek egyet, hogy ők nem csináltak „semmit másképp, mint az országban mindenki más”. Ez a mondat persze kétféleképpen értelmezhető. A rosszindulatú megközelítés az, hogy minden kormánypárti országgyűlési képviselő és választókerületi elnök élet-halál urának számít a körzetében, így aztán tulajdonképpen ők döntenek minden látványosan és feleslegesen túlárazott fejlesztésről. Feltételezhető, hogy azt is tudják, hogy hol van a silányul lerakott térkőért, a hanyagul kivitelezett szennyvízcsatornáért, a soha el nem készülő, de papíron már átadott látványberuházásokért kapott költségvetési és uniós forrás.

Járva az országot számos olyan esetről hallottam, amiket a Simonka elleni vádiratból ki lehet olvasni: viszont az ő esetükben szó sincs arról, hogy az ügyészség térdremegéssel járó kellemetlen perceket okozott volna nekik. Persze a pusztaottlakai valóság és a falura hulló pénzeső közt feszülő ellentét tényleg durva – egy főre vetítve háromszor annyi uniós és állami támogatás érkezett ide, mint Felcsútra –, de valószínűleg nem emiatt indult be az igazságszolgáltatás gépezete.

Ugyanilyen érthetetlen ebből a szempontból nézve, hogy miért csak a Tiszazug képviselőjének, Boldog Istvánnak a munkatársát vitte el a rendőrség, és miért csak a borsodi Mengyi „Voldemort nagyúr” Roland ül a kecskeméti luxusbörtönben. Olyan nagyon másképp ők sem csináltak semmit, mint „az országban mindenki más”. Mármint mindenki más, aki dönthet arról, hogy a választókerületében melyik falu orvos nélküli rendelője, fluktuációtól sújtott óvodája, vagy pedagógushiánnyal küszködő iskolája lesz felújítva, és melyiké nem.

A mondat jóindulatú olvasta ugyanis még szomorúbb, mint a fenti értelmezés. Tegyük is most félre a Büntetőtörvénykönyvet, Polt Péter ügyészségét, a becsatornázott kiskirályokat, meg az ő Döbrögi-tempójukat. Képzeljük el, hogy minden fideszes honatya által megálmodott, kétszer átadott fantomberuházás megvalósul. Aztán – tudom ez már nehéz lesz – tegyük fel, hogy mindegyik nagyjából annyiból valósul meg, mint amennyibe tényleg kerül, vagyis nem oszt vissza belőle senkinek az egyébként teljesen kontár sógor-koma kivitelező. Tényleg azért nem mennek majd generációk mosogatni Londonba, mert új cserép van az orvosi rendelő tetején? Tényleg azért marad majd valaki a szülőfalujában, mert az egykori TSZ területén kialakított állatsimogatóban kenguru ugrabugrál? Tényleg attól lesz majd jó tanuló egy putriban felnövő kamasz, mert korszerűsítették uniós pénzből az iskolája kazánját?

Mert valahogy minden vidéket sújtó, gazdasági és társadalmi problémára ez a fideszes válasz: tegyünk nekik oda egy jó nagy valamit, aztán majd megnézzük, hogy mit kezdenek vele. Régóta esedékes, nagy szerkezeti átalakításokra lenne például szükség, valamint az se lenne rossz, ha a 21. századi Magyarországon végre helye és funkciója lenne a falunak.
Ehhez persze távlatokban gondolkodó államférfiak kellenének, de nekünk per pillanat csak a „számok hozásában” érdekelt fideszeseink vannak. Akikről mindent elmond, hogy a választókerületükben zajló társadalmi és gazdasági folyamatok szempontjából majdnem mindegy, hogy a vádlottak padján ülnek, vagy a Parlamentben.