Elfújja a szél

Hátborzongató: elfújt a szél egy gyereket Angliában – ezt olvasom az újságban online, és nem bírom abbahagyni a méltatlan röhögést. Méltatlan, hiszen a jelenet alapvetően nem vicces, videó is van róla, ahogy szegény gyerek elbukik, és meghemperedik a pocsolyában. Oké, szerencsére az is látszik rajta, hogy nem viszi őt a szél magával messzire, szó sincs róla, hogy azóta is ott repülne valahol a brexitált szigetország légterében, vagy ne adj’ isten a világtengerek fölött, el- és felkapják ugyanis a gyermeket a hozzátartozók, és nagy valószínűséggel biztonságba helyezik. Ezt már nem részletezi a hír, ez nem olyan érdekes. Az az érdekes, hogy nem bánnak velünk kesztyűs kézzel az elemek, és kedvező fordulat nem várható. Mivé lett rendezett környezetünk.

Nem volt elég Donald Trump, Vlagyimir Putyin, Orbán Viktor, a liberalizmus, az illiberalizmus és a klímaváltozás globálisan, felütötte a fejét ráadásul a koronavírus és a Ciara vihar is konkrétan, és bántják a szelek a gyerekeket. Még szerencse, hogy a Ciara remélhetőleg hamar elmúlik. Amikor írom ezt a szöveget, akkor épp felborítja a Balatont, de mire olvassák önök a soraimat, addigra sima és békés lesz a víztükör, erre mérget veszek. Talán a szélfútta angol gyermek is megszárad, és a náthából is kigyógyul szerencsésen.

A többi rettenet viszont itt marad a szigorú tekintetű Greta Thunberggel egyetemben, akiről meg azt olvastam, hogy a BBC jóvoltából mindannyian végigkövethetjük a felnőtté válását. Ezt úgy kell érteni, hogy dokumentumfilmet készítenek a folyamatról. Hogy mi lesz benne, arra nem térnek ki, de alighanem az ökopolitikai vonatkozásokra koncentrál az alkotás, és a magánéletieket remélhetőleg mellőzi. Ezzel együtt: hát nem is tudom. Lehet, hogy az én válaszom a végigkövetéses felvetésre inkább az, hogy kösz, nem.

Nem mintha nem szeretnék én is, hej, jó sokáig élni, nézni, hogy lesz a lánykából nő, aztán meg néni, ám ez irányú érdeklődésem kevésbé szigorú tekintetű egyedekre irányul.

Annál inkább, hogy oly korban élünk mink e földön, amikor az emberek kezdenek leszokni a jövőről mint fényes esélyeket ígérő fogalmi konstrukcióról. Oké, hogy a klímázás is jövőzés szegről-végről, de egyrészt már itt van, másrészt kategorikusan disztopikus. A vidám utópiáknak közben befellegzett.

Régen minden jobb volt. Noha volt némi kétoldali rettegés attól, hogy valamelyik hülye megnyomja az atomgombot, de egyfelől mégiscsak megvalósult a jóléti társadalom, másfelől meg azt ígérték, hogy alszunk kettőt, és beköszönt a kommunizmus, amelynek keretei között a bőség asztaláról táplálkozhatunk anyagilag és szellemileg egyaránt. Lehet, hogy az a baj, hogy az egyik betegeskedik, a másik meg nem köszöntött be, hiába aludtunk nemhogy kettőt. És most ki kéne találni valami harmadikat. Vagy legalább tisztességesen diagnosztizálni az egyiket. Majd gyógyítgatni-pátyolgatni némileg.

Már ha érdemes arra a kis időre. Mivelhogy azt is olvasom, hogy az emberiség hatvan százaléka is megfertőződhet a koronavírussal, és ha csupán 1 százalékos lesz is a halálozási arány, az is rengeteg. Mi tagadás. Hm. Attól tartok, hogy túl sokat olvasok mostanában. Hátborzongató. Jobban meg kellene válogatnom, hogy mit.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/7. számában jelent meg február 14-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/7. számban? Itt megnézheti!