HIRDETÉS
HIRDETÉS

A szerencsi napfény íze

Szerző: | 2020. október 25., 06:55 | Publicisztika

Fotó: Dévényi István/Magyar Hang

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Covid? Ugyan már, milyen Covid? Annyi rovar van itt, hogy ha csak kettő csíp meg, már pompás napod volt. Két darázscsípés pedig minden ellen jó, úgyhogy ne gyere nekem ezzel a Coviddal. Kikezdhetetlen érvelés, kezet fogunk hát a majd’ fél évszázados traktorból lekászálódó szőlősgazdával. Ám csak egy fröccsnyi ideje van a kutyafutta beszélgetésre, a szüretelők szusszantak csupán, máris pöfögni kell a következő teliszedett ládasorért.

Szeretem a hegyeket. Megkedveltem mostanság az Alföldet is, holott évtizedekkel ezelőtt macerásan indult a kapcsolatunk, mert zempléniként nem értettem, mi a jó abban, ha pihenés nélkül a végtelenbe szaladhat a tekintet, és ott sem lel támaszra. Hát pont ez. De a hegyek az én otthonom, a távoli kékbe hajló dimbes-dombosokon nyugszik meg a lelkem.

És a szüretet is szeretem. Noha nekünk pusztító lőrénk volt, mert a szüleim csak úgy belecsöppentek a borcsinálásba, amikor vettek egy jó fekvésű telket, amelyen történetesen vagy négyszáz négyszögöl szőlő is termett. Azt sem tudták, milyen fajták. De ha már, hát zsigerből elbíbelődgetett vele a család, el lehet képzelni a végeredményt. Akkor lettem sörös. Csakhogy a szüret minden időkben remek móka volt – eleinte, mert még nem ittam, körülöttem viszont mindenki, aztán – már rendes puttonyosként – megkaptam én is a védőitalomat öt-tíz fordulókként.


HIRDETÉS

Szünet. Előbukkan a sorból a brigád eleje, néhány idősebb asszony, várom a többieket, de kész, nincsenek többen, ők a brigád vége is. Hatan szedik a kékfrankost, egyikük ráadásul családtag, besegít, amúgy is így tenne, csakhogy most valódi szükség van rá.

Nincs senki. A legvégén a kocsmába jártam toborozni, hátha, de csak egyetlen fickó vállalta a ládázást. Kemény munka, de munka. Hét-nyolcezer forint a napszám, sokaknak jól tudna jönni, és látod, összvissz ennyien vagyunk.

Nézzük a púpozott konténerből lakmározó darazsakat, elégedetten repülnek rá a lédús, kövér szemekre, jó lett az idei termés, megvan a cukorfok. Apró fürtöt lopok a döngicsélő hadseregtől, hű, de finom, nagyon rendben van, nyammogva hallgatom a gazda panaszát, hogy nem is olyan rég húszan sürögtek ugyanitt, de nem lesz az már úgy soha sem, jövőre gépi szüretre készülnek. Egy korszak véget ért.

Hazagondolok. Borász barátommal beszélgettünk effélékről, csak otthon a furmintot és a muskotályt csibrásztam, miközben azt mesélte, hogy szereti kifejezetten későn leszedni, ezért talált könnyebben melósokat, de hát le is írtam akkor, úgyhogy átadom neki a szót: „…kézzel válogatunk, ehhez is mind-mind kézi munka kell. De nincs. Van itt a közelben egy apró falu, Makkoshotyka. Hagyományosan onnan hozták mindig Újhelyre és a többi hegyaljai községbe is a napszámosokat, reggelente a falu szó szerint kiürült, fiatalok, öregek jöttek a szőlőkbe együtt dolgozni. És értettek hozzá, nemzedékről nemzedékre öröklődött a tudás. Na, ennek vége. Fiatalok már nincsenek, az idősek értenek a szőlőhöz, de sajnos egyre kevesebben maradnak. Bele sem merek gondolni, hogy néhány év múlva honnan fogok napszámosokat hozni. Elképzelésem sincs. És ez nem csak itt probléma.”

Az a gyönyörű, napsütötte, boldog vidéki Magyarország, az imázsfilmek hol délceg, daliás, sármos, hol csinos, tarka szalagos, cifra szoknyás főhőse, na, az merre kószál ilyenkor? Mert a díszlet hibátlan. Talán egy teljes élet is kevés, hogy valamennyi csodánkat fölfedezze az ember. Csak hát mi, az istenadta nép, ugyebár.

Szerencs is, ha már hazafelé szomorkodom, elfogy lassan, ma még kisváros, holnap ki tudja? De az én drága Sátoraljaújhelyem is halványodik, a szomszéd Sárospatak is, és ezek élhető, működő városok, erre a minap magyarázta a kollégám, hogy kiszámolták, a szülővárosom kórháza lehet az orvosi bérrendezés egyik áldozata, mert nem tudják majd működtetni a szükséges számú osztályt. Ennyi maradt a dicső múltból. Nyolcszáz évnyi küzdelmes megmaradást roggyant meg egy „nyamvadt” béremelés.

Szóval? Cihelődnek az asszonyok, emberem is visszakanyarodik a traktorhoz, mentében kérdezi, hogy ízlik-e a gyümölcs. Isteni, vigyorgok, serceg a számban a friss, feszes bogyó, ahogy szétroppantom. Örülök. Szerintem sem kell bele idén szerencsi napfény. Hirtelen értetlen arcra válthattam, mert rögvest elmagyarázza, hogy hát a cukor, a szerencsi cukor, azt nevezik a borászok így. Aztán megvakarja a feje búbját – pontosabban csak nevezték, mert hol van már a szerencsi cukorgyár is. Sehol.

Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/42. számában jelent meg október 16-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/42. számban? Itt megnézheti!

Címkék: borászat, falu, munkaerőhiány, napszám, szőlő, szüret, vidék


HIRDETÉS
Gyilkossággal vádolnak egy vámosmikolai párt

Gyilkossággal vádolnak egy vámosmikolai párt

Miután az áldozatot becsalták a házba, bántalmazták: italosüveggel, tégladarabbal és kalapáccsal ütötték, amitől az asszony többszörös arckoponyatörést szenvedett, valamint több csigolyája és a bordája is eltört.

HIRDETÉS

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANG HETILAPRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS

Hirdetés

Már 70 éve mesél a Móra Kiadó
HIRDETÉS

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Pin It on Pinterest