Verebes István: Után és előtt

„Az elmúltba szemem tétován tekint
Egy percre csak! Üldözi a jelen,
Nem pihenhet régi emlékeken,
Unos untalan visszatér megint.
A jelen, oh! a jelen mindig bántott,
Amerre én, mindig arra haladt,
Tövisekkel hinté bé az utamat
S elvett tőlem reményt, boldogságot.
Nem veheté el, bár kínzott nagyon
– Történik minden, ahogy írva vagyon
– Nem veheté el, nem, a jövőt tőlem.
Tövises úton segít a jövendő;
Jövőben dicsőül meg a szenvedő;
Jövő mutatja az utat előttem!”
(József Attila)

Jövő. Érdekes meghallani a szó jelentését: a jövő, az olyan időszak, ami közeledik, elkerülhetetlenül tart felénk, vagyis azért jövő, mert jön. (A múltnak hogyhogy nem az a neve, hogy: menő?)

Nem nagyon régen, fokozatosan már jó pár éve egyre inkább látok, érzékelek, gyanítok és bizonyos jelek alapján valószínűsítek valami igencsak biztatót a jövőt illetően. Nem sajátom rózsaszínben fogadni az elkövetkezendőket, várakozásaim egész életemben a fenyegetések bírálatában teltek ki, az tehát, hogy kezd eltölteni egyfajta derűlátás, ha még az kissé ködösített és életlen is, a magam számára is mindenképp újdonság.

Például azt olvasom egy 28 éves színésszel készült interjúban, hogy: „Olyanokat akarunk csinálni, ami után valami változik, ami után valami tényleg változik.” Hetvenhárom évesen, 50 év szakmai tapasztalat után elmosolyodhatnék Vecsei H. Miklós lelkesültnek ható mondatán. Csakhogy utánanéztem, és a fiatalembert hallottam, láttam személyessége képviseletében szólni nézeteiről, törekvéseiről, le is ellenőrizhető törekvéseinek sikeressége, épp ezért olyan lelkesültséget, ami csak alaptalan hangzat, semmit nem feltételezek mondatában.

Erről is olvashat a cikkben:
• Miért nem volt Verebes István „megszervezője” soha semmiféle javulásnak?
• Mit gondol Vecsei H. Miklósról és a hozzá hasonló fiatalokról?

A teljes cikket a Magyar Hang május 7-én megjelent 2021/19. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!