Különös szerkesztőség a 444. Mintha két szellem lakná, melyek egymás inverzeit képezik. Egyik Plankó Gergő és Ács Dániel szelleme, akik képesek visszaadni a hitemet az újságírásban mint szakmában és a liberálisokban mint értelmiségiekben. A másik szellem Uj Péteré és Bede Mártoné, az évtizedes kultúrharcban leamortizált, DK-s indulatú, vírusrettegő veteránoké, akik képtelenek szépen megöregedni. Valamennyi gesztusuk merő sértettség, tömény meg nem értettség és az ezredfordulót követő évek keserves visszasírása – a hőskoré, amikor még az ő királyságuk uralkodott a hazai kulturális térben, amikor még ők diktálták a trendeket, így aztán nem csekély részt vállaltak a harmadik magyar köztársaság elveszejtésében és az írástudók hitelének felszámolásában: saját királyságuk lerombolásában.
Ez a keserű, borgőzös sóhajtozás nemrég új formátumot nyert Uj Péter, Bede Márton és Winkler Róbert podcastjának képében. Bizarr, hogy az internetes újságírás fenegyerekei, akik médiareferenciává tették a kommentelést és a fikázást, ezúttal a hópihék érzékenységével tiltják beszélgetéseik alatt a hozzászólás lehetőségét a 444 YouTube-felületén. Úgy tűnik, amint a kommentelők már nem kizárólag rajongást és egyetértést fogalmaznak meg, egyszer csak zavaróvá válnak – ami pedig nem vet jó fényt Uj Péterékre, annak nincs is semmi keresnivalója a nyilvánosságban. Úgy tűnik, a reflektálatlanság és a buborékba zárkózás az új menőség – Uj Péter, Bede Márton és Winkler Róbert ma már ennek referenciáit írja. Míg a Plankó Gergő és Ács Dániel által gyártott videók alatt valósággal felforr az internet, addig, úgy tűnik, a „Borízű hang a lelátóról” podcastjait túlságosan kiterjedt egók önmaguk iránt túlságosan is nagy fétist dédelgetve gyártják ahhoz, hogy elviseljék azt a kommentkultúrát, amelynek elharapózásáért nem keveset tettek.
Persze ezeken a kicsinyességeken nem olyan nehéz felülemelkedni, ami azonban minden korábbit meghaladó megütközést keltett bennem, az annak a veszettsége volt, amellyel Uj Péter, Bede Márton és Winkler Róbert a hetvenhat éves legendát, Földes László Hobót gyalázta. Bede Márton fölényesen előadta, hogy Hobo egy „felűnési viszketegségben szenvedő kókler”, egy „irritáló műmájer”, aki nem más, mint „a popzene Merkely Bélája”, Winkler Róbert pedig úgy viháncolt ezt hallva, mintha csak a menősége múlna rajta. Uj Péter aztán hozzátette ehhez, hogy Hobo „dalszövegein kívül nehéz mást mellette fölhozni”, és hogy „a magyar rockkultúrának rettenetesen sokat ártott”, hisz itthon többek közt az ő munkásságának köszönhetően „messze túl lett a Rolling Stones jelentősége hangsúlyozva”. Winkler Róbert elmondta, hogy a Kopaszkutya című, egyébként szerinte „tízpontos film” is azt mutatta meg, hogy Hobo bizony egy „irritáló műmájer” – úgy ismételte meg szóról szóra Bede Márton minősítését, hogy az érzékenyebb hallgatók szívébe őszinte együttérzés szökött a népszerű autó- és sörszakértő szellemi alávetettsége láttán. Vajon hogy lehet „tízpontos” Winkler Róbert szerint az a film, amely egy ennyire „irritáló műmájer” szellemi és művészi körét mutatja be? Schuster Lóránt ekkora színművész volna? Vajon mit tud felhozni Bródy János, Adamis Anna és Müller Péter Sziámi mellett Uj Péter a kiváló dalszövegeiken kívül? Hiszen ők dalszövegírók – nem szorulnak arra, hogy Uj Péter a dalszövegeiken kívül bármit is felhozzon a mentségükre, ahogy Földes László Hobo sem. Persze ők Hobóval ellentétben valahogy nem is szorulnak mentségre.
A beszélgetés során persze elhangzott, hogy mi is Uj Péter, Bede Márton és Winkler Róbert tényleges baja Hobóval: az, hogy József Attila-estjét a Nemzeti Színházban a balliberális törzs által őrjöngve gyűlölt Vidnyánszky Attila rendezi. Bizony: amíg ezt a József Attila-estet Jordán Tamás meg Ascher Tamás rendezte, addig Hobo elvtárs jó elvtárs volt – na de Vidnyánszkyval dolgozni, ellenséges színház társulatához tartozni – ez elfogadhatatlan: aki ilyesmit tesz, annak a teljes kulturális szerepét meg kell kérdőjelezni. Nos, megnyugtatom a gyűlölettől elvakult politikai tiszteket afelől, hogy a szóban forgó József Attila-est ötszázadik előadásán Hobo nyilvánosan magához ölelte az előválasztás második fordulójában a Demokratikus Koalíció jelöltjét, Dobrev Klárát támogató Hiller István egykori kulturális minisztert, aki annak idején fontos szerepet vállalt a produkció létrejöttében. Ez persze aligha mentség: a kultúrharcos kánon szerint Vidnyánszky Attila részvételétől Földes László „irritáló műmájer” lesz. Ez már nem fér bele, hisz köztudottan kétféle erkölcsös megélhetés létezik: az egyiket Soros Gyuri bácsi utalása, a másikat meg a Körbe tartozni vágyóktól összetarhált pénz fedezi – e kettő egymással persze etikusan ötvözhető, de a magyarok által befizetett adóval ki nem egészíthető, hisz mindennek van határa: a Nemzeti Színházban kultúrát csinálni, Vidnyánszky Attilával akár egy József Attila-est színpadra állításában is együttműködni: ez kollaborálás az ellenséggel.
Amikor Winkler Róbert szégyenkezve bevallotta, hogy valaha fanatikus Hobo-rajongó volt, Uj Péter nagyvonalúan felmentette őt, hisz a Hobo Blues Bandben nagyon nagy zenészek adták elő magukat – olyanok, mint Tátrai Tibor, Póka Egon, Tóth János Rudolf és Deák Bill Gyula, akik „el tudták maszkolni a fájdalmasan botfülű Földes zenei hiányosságait”. Az „irritáló műmájer” bizonyára véletlenül került egy bandába velük – nem ám ő szervezte meg őket, dehogyis volt ő a lelke ennek a korszakos jelentőségű művészi együttműködésnek: Hobo csak nagy szerencséjére közéjük keveredett. Hisz ők nagyszerű zenészek voltak, mégsem akkora formátumok, mint Uj Péter és Bede Márton – így csapódhatott melléjük ez a „feltűnési viszketegségben szenvedő kókler”. A lelátón harsanó borízű hang vajon az X-Faktor zsűrijébe kívánkozik? Ha Uj Péter valóban Pély Barna babérjaira tör, legyen már szíves megkérdőjelezni a szintén fájdalmasan botfülű Bob Dylan, Johnny Rotten, Serge Gainsbourg és Shane MacGowan kulturális jelentőségét is! Ez a minőségű vélemény felér egy kulturális fegyverletétellel: kereskedelmi tévék tehetségkutató műsoraiban szokás így beszélni a zenéről. Ajánlom is Uj Péter figyelmébe Whitney Houston, Christina Aguilera és Mariah Carey előadó-művészetét – elképesztő énekhangjuk és zenei hallásuk van: Csobot Adél simán továbbjuttatná őket a mentorházba.
Jelzem, hogy amit Uj Péter, Bede Márton és Winkler Róbert előadott, az nemcsak az egyik legnagyobb magyar legenda leköpése, hanem egy alapvető nemzeti konszenzus felmondása. Az olyan kulturális nagyságok, mint Demjén Ferenc, Presser Gábor, Dés László, Bereményi Géza vagy Szörényi Levente eddig valahogy kurzusok felett átívelő védelmet élveztek, mert a Bayer Zsolthoz fogható barbárokon kívül mindenki tudta, hogy olyan kincsei ők a magyar kultúrának, akiket becsülni kell, hisz a magyar társadalom nem politikai alapon szereti és tiszteli őket, hanem azért a kiemelkedő teljesítményért, amelyet egy életen át felmutattak. Ugyan miben különbözik Uj Péter, Bede Márton és Winkler Róbert polgárháborús gyűlölködése a nemzeti radikális Szakács Árpád kultúrharcos fanatizmusától?
Itt tartanak ma a liberális kurzus sámánjai: Földes László Hobo 76 éves korára „feltűnési viszketegségben szenvedő kókler” és „irritáló műmájer” lett, csak mert a balliberális törzs ellenségeivel együttműködni mer. Úgy tűnik, az elfogadásnak és a kultúra tiszteletének megvannak a maga törzsi korlátai: a barát és az ellenség megkülönböztetéséért felelős agyi receptor működése az esztétikai és erkölcsi érzéket akadálytalanul írja felül.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/42. számában jelent meg, október 15-én.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
