Dévényi István írásában (Szabotázs a közmédiában) azon polemizál, vajon a királyi televízió szerkesztői, riporterei eredendően annyira figyelmetlenek-e – ő ennél azért erősebb jelzőt használ –, hogy a műsorokban, legfőképpen a hírekben elhangzanak néha olyan mondatok, megállapítások, amik egyértelműen rávilágítanak a NER-rendszer anomáliáira, belső ellentmondásaira, vagy esetleg föllelhető e mögött valamiféle szándékosság, burkolt kritika, üzenet a hallgatóság felé, ami utólag valahogy kimagyarázható, ha a főnökség mégis szóvá tenné a dolgot. Dévényi ugyan sejteti, hogy az ő véleménye az első változatot favorizálja, mert – számára érthető okokból – nem föltételez ennyi bátorságot az ott dolgozó kollégákról, én mégis eljátszom a gondolattal, hogy talán akadnak ott is kritikus szándékú alkalmazottak, akik így próbálják kifejezésre juttatni a nemtetszésüket, így próbálnak üzenni a hallgatóság felé. Ennek hatásossága kapcsán vannak ugyan erős kétségeim, mert az M1 nézőinek legtöbbjéről nem föltételezem, hogy képesek lennének olvasni a sorok között, képesek lennének kihallani a rejtett üzeneteket, de ne legyen igazam – ha egyáltalán valóban van a televíziónál bárkinek is ilyen szándéka.
Az én korosztályom jól ismeri ezt a módszert, mondhatni, otthonosan mozgunk ezen a területen. Annak idején tilos volt a Kádár-rendszert a leghalványabb kritikával is illetni. Főleg a nyilvánosság előtt számított ez súlyos bűnnek, aminek minden esetben meg is volt a következménye, nehogy bárkinek is eszébe jusson követni a példát. Egyetlen fórum volt, aminek segítségével a magamfajták hozzájuthattak a megközelítőleg reális helyzetértékelésekhez, ez pedig a rövidhullámon hallgatható Szabad Európa Rádió volt. (Azt most hagyjuk, hogy az ottani adások során az a bizonyos inga meg a másik irányba lengett ki gyakran!) Vagyis maradtak a rejtett vagy kódolt üzenetek. Ennek egyik kitűnő példájára bukkantam nemrég. Gyakran hallgatom Kodály Zoltán 1934-ben komponált csodálatos kórusművét, a Jézus és a kufárokat. Ungár István zenepedagógus szerint megkockáztatható, hogy ez Kodály amúgy is kivételes kórusköltészetének betetőzése. A mű arról a közismert újszövetségi jelenetről szól, amikor Jézus korbáccsal kergeti ki a jeruzsálemi templomból a kereskedőket és a pénzváltókat, mondván: „…az én házam imádság háza. (…) Ti pedig mivé tettétek? Rablók barlangjává!” Ezután következik Kodály zseniális ötlete: a fentebb elhangzottak után a szoprán és a tenor halkan, de folyamatosan tovább ismételgeti: rablók… rablók… S a mű folytatása így hangzik: „Hallván ezt a főpapok és írástudók…” – de ez alatt tovább hallhatjuk, halkan ismételgetve: rablók… rablók…
Nem tudom, hányan vannak, akik kiérzik ebből a súlyos kritikát: az ország vezetői (főpapok és írástudók) nem mások, mint rablók. S természetesen kiterjeszthető ez az épp aktuális rendszerekre is, bárhol és bármikor hangzik el ez a nagy hatású kórusmű. Gondolhatunk az épp akkor regnáló Horthy-rendszerre, de eszünkbe juthatnak akár az egy esztendővel korábban, Németországban hatalomra jutott nácik is. Biztos vagyok benne, hogy Kodály nem csak az eredeti, bibliai történetre gondolt, amikor mindezt így megkomponálta.
Természetesen fölmerülhet bennünk, hogy mennyire hatásos az ilyen típusú rendszerkritika, meghallotta-e ezt valaki egyáltalán? Úgy gondolom, igen. Mert nem feltétlenül a hangoskodással, a másik arcába kiabálással érünk el bármiféle eredményt, sokkal maradandóbb egy ilyen, zseniálisan megfogalmazott vélemény. „Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” – hangzik el Márk evangéliumának tanításában.
Sokkal egyértelműbb, mondhatni, már-már brutális volt az a másik eset – a fentieknek épp az ellenkezője –, amit szeretnék még elmondani. A vietnámi háború idején mindent elsöprő politikai propaganda zajlott a gaz, imperialista, hódító amerikai hadsereg ellen. (Bizonyára ettől ijedtek meg annyira, hogy 1973-ban ki is vonultak Dél-Vietnámból…) Politikai nagygyűléseken látványos kiállások történtek az elnyomott és megalázott vietnámi nép mellett, s a falakat teleplakátolták (milyen ismerős!) különböző agitatív felhívásokkal: Yankee! Go Home! vagy épp Le az agresszorokkal! Május elsejei fölvonulások alkalmával sokan vittek ilyen vagy hasonló föliratú táblákat, jó pont járt érte. A probléma egy alkalommal abból adódott, hogy szemfüles falfirkászok a Le az agresszorokkal! címzetű, közismert és mindenfelé használt jelmondatot hatalmas betűkkel, az éjszaka leple alatt, a megyeszékhelyen lévő szovjet laktanya betonkerítésére festették – mert hát ott volt szabad falfelület. Bizonyára ők is az amerikai hadsereg Vietnámban elkövetett brutalitásaira gondoltak!
Óriási balhé kerekedett az ügyből, de úgy tudom, az általunk hősnek tekintett elkövetőket a hatóságoknak minden követ megmozgatva sem sikerült előkeríteni.
