
Gyakran foglalok állást a harmadik hullámos feminizmus kapcsán. Álljon az alábbi három fő tézis valamennyi jövőbeni véleményem előtt!
I. A feminizmus harmadik hulláma, amely többletjogokat követel, amely az egyenlőség nevében disztópiát hirdet, amely szinte teljes egészében a felső- és középosztályos, nyugati, fehér nők hatalmi-érdekérvényesítési ideológiája, soha nem tévesztendő össze a feminizmus második hullámával, amely jogegyenlőséget, megbecsülést, érvényesülést, oktatást és karriert követelt a nőknek – s a nyugati világban nagyrészt teljesült. A feminizmus második hullámának női és férfi vezéralakjai valamennyien a nyugati civilizáció dicsőségcsarnokában foglalnak helyet. Nemes küzdelmük szülte ezt a világot, ahol a törvény előtt mindnyájan egyenlők vagyunk.
II. A feminizmus azért sikeres ideológia, mert a mindennapos sérelmek, amelyek érzelmi üzemanyagukkal fűtik, húsba vájóan valóságosak. Szexuális zaklatás, párkapcsolati bántalmazás, negatív diszkrimináció természetesen nem csak nők rovására zajlik, s nyilván nem is minden sérelem erőszak, félreérthetetlen tapasztalat ugyanakkor, hogy akit a nőiségében ér sérelem, az könnyen vonódik be olyan áldozati ideológia érzelmi körébe, amely egyszerű és jól átélhető válaszokat szolgáltat, s azokhoz könnyen okolható bűnbakokat mellékel. Ahogy a párkapcsolataikban sérült férfiakból incelek lesznek, ahogy a hitükben vagy nemzeti identitásukban megalázottak könnyen válnak vallási fundamentalistákká vagy soviniszta nacionalistákká, úgy lesznek az érzelmi intimitásukban megsértett nőkből ultrafeministák.
III. Nő és férfi egyenlő megítélés alá tartozik – az pedig alapvető elvárás a hatóságokkal szemben, hogy tartassák be a hatályos törvényeket, normájuk a fizikai erőszakkal szemben pedig zéró tolerancia legyen.
„Anya majd később sír" | Magyar HangAz elmúlt hetek jogos döbbenetet kiváltó eseménye volt az, amikor Orosz Bernadettet (képünkön) brutálisan, a felismerhetetlenségig verte partnere, akit aztán a rendőrség elengedett, mert „bűnbánó magatartást tanúsított”. A félholtra vert asszony többszöri kérése ellenére sem személyi védelmet, sem távoltartási végzést nem kapott. Jelzem, hogy ennek már semmi köze a feminizmushoz: minden nő, férfi és gyermek joga a biztonság, a testi épség, az emberi méltóság és a félelemmentes élet. Ezek a legalapvetőbb emberi jogok – ha a hatóságok nem biztosítják, használhatatlanok.
Orosz Bernadettnek nem járt a közösség védelme, ahogy sok más nőnek sem, akit partnere bántalmaz, és mégsem kap segítséget – mindenki megúszásban utazik, és elfordítja a fejét. Ugyan ki lép fel szívesen egy olyan erőszakos katona ellen, aki ilyesmit tesz egy nővel? Még a rendőr sem – pedig hát ő ezért kapja a fizetését, és nem mellesleg erre esküdött fel. A széles körű társadalmi felháborodás hatására a hatóságok végül biztosították Orosz Bernadett védelmét.
Újra bebizonyosodott, hogy a megoldást nem az isztambuli egyezmény radikális feministák által követelt ratifikálása, hanem a törvények érvényesítése jelenti. Kár javulást várni attól, hogy az államok újabb meg újabb jogszabályokban kodifikálják azt, aminek megvalósulásától a társadalmakat ma is csak az emberi és hatósági közöny választja el. Semmi értelme nemzetközi egyezményektől várni a változást, amikor a rendfenntartó szervek a hatályos törvényeket sem tartatják be. Nem emlékeztet ez a magatartás kísértetiesen az amerikai konzervatívok drogpolitikájára, amely minden kudarcra szigorítással reagál, és ahelyett, hogy javítana a helyzeten, csak rontani tud rajta?
Eljár a száj - eljár a kéz | Magyar HangTöbb pénzt kell adni a rendőrségnek és a gyámhatóságnak. Több forrást és eszközt kell biztosítani az oktatásnak, a felvilágosításnak és a bűnmegelőzésnek. Több energiát és figyelmet kell szánni a kultúrára és egy olyan közbeszédre, amely minden erőszakcselekményt elutasít függetlenül attól, hogy ahhoz pénisz vagy vagina tartozik. Akár szigorítani is lehet a jogszabályokon, ha a társadalmak úgy ítélik meg, hogy azok bizonyos helyzetekben elégtelenek. A törvények lehetővé tehetik, hogy a rendőrség is elrendelhessen távoltartást, s azt akár meg is hosszabbíthassa. Ami segít az áldozatoknak, ami védelmet jelent a bántalmazottaknak – legyenek akár gyermekek, akár nők, akár idős férfiak –, azzal az eszközzel a közösségnek élnie kell.
Ezzel szemben az isztambuli egyezmény ratifikálásának monomániás követelése nem több mint arcátlan pótcselekvés és ideológiai bujtogatás. Nem azt kellene inkább elvárni, hogy a rendőrség tartassa be a jogszabályokat? Nem azt kellene inkább kikényszeríteni, hogy az Országgyűlés olyan szabályozást hozzon, amely a törvények érvényesítésének nagyobb hatékonyságát biztosítja? Nem kellene több pénz a megelőzésre és az áldozatvédelemre? Ehelyett mindig és csakis a gendermanifesztumról szól a vita, amelynek három kifejezetten ideologikus mondata körül évtizedek óta folyik az őrjöngő világnézeti háború. Az áldozatok sorsa senkit nem érdekel.
Míg Magyarországon nagyjából teljes társadalmi és újságírói közöny mellett zajlott demonstráció a nőkkel szemben elkövetett erőszak ellen, addig Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban tízezrek vonultak utcára, és követelték a nők hatékonyabb védelmét. Mindhárom állam rég ratifikálta már az isztambuli egyezményt, s lám: a probléma mégsem oldódott meg – valójában nem is enyhült. Most újabb jogszabályokat, további szigorításokat követelnek. Attól tartok, kudarcra ítélt küzdelmet folytatnak.
A nemi háború manifesztuma | Magyar HangA nők elleni erőszakkal szemben folytatott kampány és politika már az alapjainál elhibázott, ezért nem vezet eredményre. Ez nem női probléma. Ez nem feminista ügy. Ez nem jó alkalom politikai haszonszerzésre. S míg az, addig csakis azokat szolgálja, akik nyerészkedni akarnak rajta. A társadalmaknak az erőszakkal kell szembeszállniuk: a gyengék, a kiszolgáltatottak, a bántalmazottak pártján kell állniuk. Az a narratíva, amely szerint Angela Merkel, Ursula von der Leyen és Theresa May a vaginája miatt automatikusan áldozat, a gyári munkát végző, az albérletben nyomorgó meg az aluljáróban alvó férfi pedig a pénisze nyomán automatikusan elnyomó, soha nem teremt társadalmi békét. Egy ilyen világnézet mellé tömegek csakis végletekig korbácsolt félelemmel és gyűlölettel állíthatók – ez a félelem és gyűlölet pedig megmarad, és az elviselhetetlenségig mérgezi a mindennapokat. Nem a nők az áldozatok, és nem a férfiak az ellenség. Mi, emberek vagyunk az áldozatok – és az erőszak az ellenség.
A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/48. számában jelent meg, 2019. november 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/48. számban? Itt megnézheti!