Mostanság egyre markánsabban déjà vu érzésem van, bár magam is meglepődöm ezen, mert a gondolattársítás elég merésznek tűnik, de a jelek szerint sajnos ez a szomorú valóság.
Végigéltem a Kádár-rendszernek nevezett, szocializmusnak csúfolt évtizedeket, úgyhogy alulnézetből mindent megfigyelhettem. Kezdetben gyerekfejjel, később már jobban kinyílt szemmel nézhettem a körülöttem történő eseményeket. ’56-tal kapcsolatban mindössze az ugrik be, ami egy négygyerekes család legifjabb tagjának az emlékei között elraktározódhat. A szülők izgalma természetesen átragadt ránk is. Éreztük, hogy az a sípoló, alig érthető rádióadás, amit csak a sarokban, csöndben volt szabad hallgatni, valami nagyon titokzatos és különleges dolog, amiről a szülői intelmek alapján az iskolában sem volt szabad beszélni. Aztán jöttek az orosz katonák. Egy géppuskaállást épp a szomszéd vadgesztenyefa alá telepítettek, mivel a mellettünk lévő épület a tanácsháza volt, oda vackolták be magukat. A szüleim fölösleges félelme miatt mi az első éjszakát a pincében töltöttük. Ez számunkra, gyerekek számára ismét valami nagyon izgalmas kalandnak minősült – igaz, amikor másnap elmeséltem az iskolában, a többiek kinevettek. Érkeztek a hírek a legendás fővárosi eseményekről, hogy fiatal fiúk szódásüvegekkel robbantják föl az orosz tankokat, és mi lelkesen hittünk ezekben, mert hinni akartunk.
Aztán egy éjszaka jött az a bizonyos fekete autó, apámat elvitték valahová, az égvilágon semmit nem tudtunk róla, él-e, hal-e egyáltalán. Egy vagy másfél hónapig volt távol. Fizikai atrocitás nem érte, de nekünk, gyerekeknek csak annyit mesélt, hogy kenyérből gyúrtak sakkfigurákat, és azzal játszottak. Utána sokáig rendőri felügyelet alatt volt, nem kapott munkát, mi meg ott voltunk – a nagyszülőkkel és egy elbocsátott apácával együtt – kilencen egy fillér nélkül. (Akkor még volt ilyen pénzegység is.)
Számomra így kezdődött a szocializmus dicső korszaka. Egyszerűen magától értetődő és természetes volt, hogy az MSZMP mindenek fölött áll, meg hogy a legnagyobb ünnep – a megtűrt karácsony mellett – április 4-e, május 1-je és november 7-e. Fölmerül bennem a kérdés, hogy a mai ifjúságnak vajon mondanak-e egyáltalán valamit ezek a dátumok; esetleg a munka ünnepe talán… a többi aligha. El sem tudtuk képzelni, hogy a vasszigorral őrzött határainkon belül létezhet másféle világrend is. Mindenhová beágyazódott és mindent átitatott az a rendszer, lehetetlen volt, hogy valami ne úgy történjen, ahogy azt a vezérkar elképzelte, és mi ezen nem is csodálkoztunk. És támaszként természetesen ott volt a siserehad, a párttagság is. Igaz, utólag sokan úgy mentegetőztek, ők azért léptek be, hogy belülről bomlasszák a rendszert, de ez annyira szánalmas és kisstílű magyarázkodás, hogy bosszankodni sem érdemes rajta.
A hatvanas–hetvenes években egyértelműnek tűnt számunkra, hogy ez a rendszer megdönthetetlen – s ezt megerősítették a magas, betonkerítéssel körbevett szovjet laktanyák is. Nem tudom, hogy mennyi igazság volt abban, amit mi a kerítések mögé képzeltünk – mindössze egyetlen, konkrét élményem van ezzel kapcsolatban. Katonakoromban a megyeszékhelyen lévő laktanyában szolgáltam, amit csak egy kerítés választott el a felszabadító szovjet hadsereg laktanyájától; vagyis nem csak átláttunk hozzájuk, hanem hátul, egy kerítésnyíláson át is tudtunk bújni, mert az ottani kantinban alkalmanként kakaót meg süteményeket is lehetett kapni; s jót szórakoztunk, amikor a nyolcvankilós kantinos Másenyka golyós „számológépen”, villámgyors mozdulatokkal számította ki a fizetendő összeget. Odaátról meg hozzánk jártak át esténként karórát meg egyéb, kisebb háztartási gépeket kínálva eladásra, hogy valami módon forinthoz jussanak a szoldátok.
Politikához értő szakembereknek is az volt akkortájt a véleményük, hogy ezt a rendszert nem lehet megdönteni. Minden erre irányult próbálkozás – bár ’56-on kívül alig-alig akadt ilyen – eleve hamvába holt kísérletnek minősült. Életformává vált a szocializmus. Aztán jöttek a nyolcvanas évek, főleg azoknak a második fele, és akkor mégis egyértelművé vált, hogy változás lesz. De azt fontos rögzíteni: a rendszert nem mi döntöttük meg. Összedőlt magától. Igaz, amikor egyre ingatagabbá vált az építmény, egyre látványosabbak voltak a repedések, rögtön jelentkeztek a forradalmár világmegváltók, s melldöngetve hirdették, hogy ők verik a szögeket a szocializmus koporsójába.
A fentiek után az írásom elején említett déjà vu érzésen talán senki nem csodálkozik. Manapság ugyanúgy gondolkodunk a NER-ről, mint annak idején a Kádár-rendszerről: megdönthetetlen. Beivódott a pórusainkba, nem ereszt, nem tudunk szabadulni tőle. Ma természetesen sokkal látványosabban lehet tiltakozni, de csak addig, amíg ez nem jelent bármiféle veszélyt vagy kockázatot a vezető párt és a regnáló kormány számára. Ha ilyesmit észlelnek, azonnal lecsapnak az arra illetékes szervek – ezt is tapasztalhatjuk nap mint nap, mindenki tud példákat sorolni. De ahogy az a rendszer összeomlott – hatalmas káoszt és károkat hagyva maga után –, ugyanúgy ennek sem lesz más a sorsa: elemeire fog szétesni, ha eldől az első dominó. És sajnos arra is föl kell készülnünk, hogy ez az összeomlás talán még nagyobb káoszt fog maga után hagyni, mint az előző. Akik ma a rendszer haszonélvezői – mint annak idején az MSZMP tagjainak nagy többsége –, nem fognak önként és dalolva lemondani a jogtalanul és gerinctelen módon megszerzett előnyökről és hatalmas vagyonokról. Azt gondolom, az eljövendő időszak egyre növekvő feszültségeket fog hordozni magában. Mindannyiunk jövője érdekében akkor kell majd higgadt, józan és toleráns polgárként viselkednünk egymással, mert akkor – Thomas Celano XIII. századi szerzetes költő szerint – „Ama végső harag napja / A világot tűznek adja” (Dies iræ! dies illa / Solvet sæclum in favilla)
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/47. számában jelent megnovember 18-án.
