„Csaló korban élünk, amelyben megbocsátják az elkövetett bűnt, ha az mulattató és sokakat szórakoztat.” Félelmetesen aktuálisak a Nobel-díjas perui író, Mario Vargas Llosa szavai manapság Magyarhonban. De ez így, leírva nem is annyira ütős, mint amikor az ember a hétköznapok sodrában szembesül ezzel a valósággal, mert akkor nagyon kiábrándító tud lenni. Így jártam nemrég.
Lassan fél évszázada ismerem a közelünkben lakó vízvezetékszerelőt, akit barátomnak nevezni túlzás lenne, de a régi ismeretség nyomán tartunk valamiféle laza kapcsolatot. Amikor valami műszaki gondom akad, amin ő reményeim szerint tud segíteni, akkor mindig hozzá fordulok, és soha nem csalódom. Igazi régi vágású szakiról van szó, aki nem ijed meg a váratlan feladatoktól, és azonnal a megoldáson töri a fejét. Addig nem is nyugszik, amíg meg nem találja; számára ez jelenti az igazi sikerélményt. Amikor még nagy esemény volt a húsvét hétfői locsolkodás, és nemcsak egy megrendezett, a televízió híradásaiban látványként tálalt műsornak számított, hozzájuk is ellátogattam minden alkalommal, hogy a csinos húgát meglocsoljam. Ilyenkor persze nagy beszélgetések és ivászatok is előfordultak. Aztán múltak az évtizedek, és a találkozásaink során a beszélgetések sajnos átcsúsztak a politikai színtérre, ami nagyon göröngyössé is tud válni. Az ismerősöm buzgó MIÉP-esnek számított, úgy tudom, a városban szerveződött MIÉP-csoportban valamiféle vezető pozíciót is betöltött. Gyakran járt a fővárosba, hogy részt vegyen gyűléseken és különböző politikai megmozdulásokon, emellett szorgalmasan olvasta a „megfelelő” kiadványokat, könyveket.
Tudjuk, hogy az említett párt milyen sorsra jutott. Nos, az ismerősöm manapság már a kormánypártot támogatja bőszen, s ha valamiért meglátogatom, inkább csak hallgatok, mert vitatkozásnak helye nincs; csak kinyilatkoztatások, megfellebbezhetetlen igazságok hangzanak el az ottlétem alatt. Meg kérdések: Hogy a fenébe van, hogy te ezt nem látod? Az meg sem fordul a fejében, hogy esetleg ő nem lát valamit. Eleinte csodálkoztam a pálfordulásán, de szép lassan rájöttem, hogy igazából nincs is szó ilyesmiről: ugyanazt hirdeti fennhangon, mint amit annak idején. Vagyis mondhatjuk nyugodtan, ő nem változott.
Nemrég ismét nála jártam a segítségét kérni. Megbeszéltük a szükséges dolgokat, aztán kikerülhetetlenül előkerült ismét a napi politika. Illetve a napi politika az ő olvasata, az ő meggyőződése szerint. Nagyon nehéz egy ilyen szóáradatot reflexiók nélkül végighallgatni, nekem sem sikerült. Amikor a kormánypárti médiumok elképesztő elfogultságáról és hiteltelenségéről tettem említést, rögtön azzal vágott vissza, hogy a libsi baloldal sajtója – ami szerinte természetesen még mindig nyomasztó túlsúlyban van a kormánypárti médiával szemben – ugyanolyan szélsőséges, mindig mindenben a rosszat látja, rendszeresen negatív híreket közöl, és csak kritizál tartalmatlanul és indokolatlanul. Ebben természetesen nem értettünk egyet, de komolyabb vitába nem akartam bocsátkozni, az égvilágon semmi értelme nem lett volna, hogy mindenki fújja a maga nótáját, és fikarcnyit sem kíváncsi arra, mit mond a másik. Annyit azért csöndben megjegyeztem: Ugye, azt te sem gondolod komolyan, hogy Magyarországon most minden olyan tökéletes, olyan szép és jó, mint ahogy azt az általad favorizált médiumok harsogják nap mint nap, 24 órában? Erre válaszul valamiféle őszinteségre utaló félmosoly jelent meg váratlanul az arcán, és csak annyit kérdezett vissza: De hát nem sokkal jobb azokat a híreket hallani, amik épülő-szépülő, derűs és vidám országról adnak számot?
Igen, ebben igaza van. Az viszont meg sem fordul a fejében – mert homokba dugja –, hogy mindebből ömlik a hazugság, a megvezetés, a félremagyarázás, a másokra mutogatás a legapróbb probléma miatt is. Valóban jobb azt hallani, hogy átadták, fölépítették, elkészült, fejlődött, növekedett, szépült… még ha nem így van, akkor is. Csak a fölébredés lesz rettenetesen keserű és kiábrándító.
Panem et circenses – mondták az ókori Rómában, mert már akkor tudták, hogy ez kell a népnek (nem akarom a kissé pejoratív plebs elnevezést használni). Jelen helyzetünk viszont azt bizonyítja, hogy azóta a gondolkodásmódunkban az égvilágon semmi nem változott – azon kívül meg annyi, hogy nem lóháton, hanem repülőgéppel közlekedünk. Viszont az is egyre meggyőzőbben látszik, hogy a latin szállóige első részével hamarosan igen komoly problémáink lesznek, s a bíró lassan kénytelen lesz a szájába venni a sípot, hogy lefújja a mérkőzést.
