Rendszerváltáson innen, de peresztrojkán már túl, esténként és éjjelente is szolgáltuk a magyar légi közlekedést és vállalatát, a Malévet.
Esetünkben a peresztrojka csak azért említésre méltó, mert az éjszakai szolgálatot egy időben az Aeroflot szovjet légitársasággal kialakított örök és megbonthatatlan barátság tette elviselhetőbbé néhány üveg Sztolicsnaja menetrendszerű megérkezésével. Nagyezsdától, képviselőjüktől személyesen. Aminek persze megvolt az ára: gépeik zökkenőmentes kiszolgálásáért cserében érkezett az akkoriban nagyon márkásnak számító ital.
Ám a peresztrojka a ferihegyi szokásokat is átrendezte, és a vodkaforrás egyszer csak elapadt. Amikor rákérdeztünk, az asszony megvonta a vállát, és csak annyit mormogott: – Gorbacsov... – majd nem túl nőiesen egy cifrát káromkodott.
Mit volt mit tenni. Vagyis hát volt mit tenni, mert a helyzet sürgős intézkedést kívánt. A szolgálatot illetően különösképpen. Az éjszakai beosztásnak mindig voltak velejárói. Voltak, akik szerették, voltak, akik kevésbé. Voltak, akik kérték, voltak, akik menekültek volna.
Csabi például azon az estén a szolgálat kezdete után nem sokkal, este kilenckor, egy alig leplezett, fojtott hangú telefonbeszélgetés után – szintén menekülési célzattal – az ügyeletes forgalmi igazgató elé somfordált.
– Feri, van egy kis problémám. Szeretnék egy kis időre....
– Értem – szakította félbe az igazgató. – Nő, van a dologban?
Szeretett ugyanis mindig a lényegre térni, ezáltal egy csomó felesleges magyarázkodástól megszabadulni. Gyors felfogású ember lévén azonnal átlátta a helyzetet. Lali lesütötte a szemét.
– Mikor jössz vissza?
– A reggeli váltásra itt leszek.
– Mit mondjunk, ha keresnek?
– Sürgős ügyben átmentem a kettes terminálra.
Havranek közbeszólt:
– És ha nem keresnek?
Ő volt a legfiatalabb, s közülünk a leghülyébb. Csak egy évig volt a repülőtéren, később valami halgazdasághoz került halőrnek. (Akkoriban egymás között úgy tartottuk, a hülyeség mértékegysége egy havranek.) Cicó fejbe verte. Így indult az éjjeli szolgálat. Valaki megszólalt.
– Meg kéne húzni a hálót...
Egyezményes jel volt arra vonatkozólag, hogy vagy a cateringelőkészítőt, vagy a duty free raktárat kellene felkeresni – ennivaló és vodka hiányában – némi ellátmányért. Esetleg mind a kettőt. A catering volt az egyszerűbb, a duty volt a menőbb és drágább, mivelhogy nem ingyen volt. Egyúttal a kockázatosabb is.
A nyolcvanas évek vége felé jártunk. A vámot megkerülni még a repülőtéren sem volt egyszerű. De volt rá terv. Kétfelé oszlottunk.
Béla a catering felé indult az egyes terminálról a kettesre, a szolgálati autóval. Mi ketten a beépített duty-szolgálatvezetőhöz indultunk a művészbejárón át. A vámosok is alszanak olykor, és abban reménykedtünk, hogy innen-onnan megspórolt és összedobott dollárkáinkkal a szocialista gazdaság erős bástyáján rést, de legalábbis horpadást ütünk majd, amennyiben (természetesen illegálisan) kikerüljük a forintalapú kereskedelmet, és dollárért veszünk egy kevéske whiskyt, netán egy-két jobb minőségű szivart. Csak a szolgálat miatt. Szörnyű. Még ma is szégyellem magam...
Nem részletezendő módon mindkét csapat sikerrel járt, és még nem volt éjfél. Elég jól álltunk. Kaja volt, pia is elég. Hogy egy klasszikust idézzünk: ki boldogabb Vitéznél? Már csak a nők hiányoztak. Már akinek. Csabinak már biztosan nem, rég lelépett.
Valaki megjegyezte: – Szólni kéne a lányoknak az információból. Nem kellett kétszer mondani. Telefon az információs szolgálatnak. Kihangosítva.
– Van itt egy helyzet. Kari a háttérből: – Elég súlyos helyzet.
Női hang a vonal másik végéről:
– Mikor?
– Most.
A szolgálatok félszavakból is értették egymást.Tíz perccel később a szintén éjszakai szolgálatot adó, és csak a „kakukkot” hátrahagyó lánycsapat szállingózni kezdett. (A kakukk a mindenkori vesztes volt, akinek akkor is fent kellett maradnia, amikor a többiek aludtak, vagy mint jelen esetben: mással voltak elfoglalva.)
Nos, úgy szakmailag, mint emberileg a társaság elvegyült. Éjjel egy óra volt. Kezdtek egész jól alakulni a dolgok. Kellemes szivarfüst, enyhe whiskyillat terjengett a forgalmi irodában. Repülőgép se közelben, se távolban. A késő szocializmus bástyái omladozni látszottak, a peresztrojka elbizonytalanodott.
Feri javasolta, hogy oltsuk el a villanyt, s mivel a lányok tiltakozása sem volt túl meggyőző, a csapatépítés szelleme lassan teljesen áthatotta a Zöld tornyot az egykori egyes terminálon. Bizony, bizony: ha az a torony mesélni tudna... De egyszer csak elmosódott motorzaj hallatszott a beton felől.
– Valami leszállt – motyogta a szolgálatvezető kezében egy üveg sörrel.
– Lehet, hogy egy repülő – jegyezte meg találóan valaki.
Mint később kiderült, valóban. A repülőgép egy idő után kíméletlenül leállította a hajtóműveit. Egyszerre mélységes csend támadt. Az előző vigalomhoz képest túlságosan is nagy. Végül is ez tűnt fel Pupunak, az ügyeletes forgalmi tisztnek, de mivel semmilyen váratlan mozdulat felelősségét nem vállalta fel, inkább szólt a szolgálatvezetőnek, nézne már körül. A szolgálatvezető kissé bizonytalan járással az ablakhoz ment, elővette a távcsövet, majd drámai bejelentést tett.
– Emberek.
Egy repülőgép áll a betonon. A’sszem, most gurulhatott be...
– Ki kéne menni megnézni – csilingelt egy női hang.
– Miért, szólt valaki?
Ezt megint Havranek mondta, a leghülyébb.
– Menj ki! – szólt Béla, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogyan tudná papírpohárból úgy inni a whiskyt, hogy ne öntse az ölében ülő kolléganő nyakába.
Ez végül sikerült neki, ellentétben Havranekkel, aki ahelyett, hogy kiment volna, az elfogyasztott alkohol hatására négykézlábra állt, és úgy is maradt egy ideig.
A nagy szakmai továbbképzésben senki sem figyelt a rádióforgalmazásra és arra, hogy egy szovjet különjárat több mint fél órával korábban érkezett a menetrendben tervezettnél. Még ezzel sem lett volna nagyobb baj, de pont valami fontos elvtárs jött vele.
Aki történetesen nehezen viselte a betonon várakozást, és a kiszolgálás hiányát. Úgyhogy mire a géphez értünk, már a teljes szolgálat fel volt jelentve. Másnap az egész csapat P. forgalmi igazgató irodájában állt a szőnyeg szélén. De ez már egy másik történet. Ja, és a lányokról nem szóltunk. Mert azért becsület is van a világon.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/26. számában jelent meg június 26-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 26. számban? Itt megnézheti!
