Építész pályafutásomat – rajzolóként – közel fél évszázada a KÖZTI-ben (Középülettervező Vállalat) kezdtem. A több száz mérnököt, szerkesztőt, rajzolót foglalkoztató építész irodát 1949-ben, a magyarországi kommunista berendezkedés évében alapították a nevében meghatározott nagy állami beruházások terveinek megalkotása céljából. Olyan nagy munkák kerültek ki innét, mint a Népstadion, a budai Vár rekonstrukciója, számos egyetem az ország különböző városában, Sztálinváros… Modern, mészkőlap-borítású irodaháza a belvárosban a Kecskeméti és a Magyar utca találkozásánál lévő sarkon állt, a háborúban lebombázott egykori Csekonics-palota telkén. (Ma is áll, más funkcióval.) Bár addigra a „nagy idők”, a hatalmas szocialista beruházások már lecsengtek, még az 1970-es években is rangot jelentett itt dolgozni.
A tervezőiroda 1974 őszén alapításának negyedszázados évfordulójára készült. A vezetőség ebből az alkalomból nagyszabású ünnepséget kívánt tartani, amire természetesen a hivatali elöljárókat, legfőképpen az építésügyi és városfejlesztési minisztert, a közismert Bondor Józsefet szerette volna díszvendégként meghívni. Lázas készülődés folyt a nagy eseményre. Az ünnepség színhelyének az első emeleti díszterem adódott, ami az oda érkező kétkarú lépcsővel szemben egy reprezentatív duplaszárnyú üvegajtó mögül nyílt. Az illusztris vendégek érkezésére természetesen illett rendbetenni a lépcsőházat, ezért az igazgató elrendelte a kissé elhasználódott, már nem teljesen tiszta fal átfestését. A festők jól haladtak, de mire az emeletre értek, a határidő vészesen közeledett. Amikor azonban a díszterem ajtaja fölötti falat kezdték tisztítani, kisebb galiba történt: a korábban több rétegben felhordott vastag festék elkezdett levelesen leválni. A festék alól nagybetűs felirat vöröslött elő: „MINDEN EREDMÉNYÜNKET KIZÁRÓLAG A NAGY SZTÁLINNAK, A NÉPEK TANÍTÓMESTERÉNEK KÖSZÖNHETJÜK!” Az idézet alatt valamivel kisebb betűkkel ott állt, kitől származik: Rákosi Mátyás.
A hírre összefutott a tervezőiroda apraja-nagyja, mi, pályakezdő leányok-legények és meglett mérnökök néztük kuncogva, utóbbiak közül talán olyanok is, akik nem először látták a feliratot… Egy idősebb kolléga félhangosan ironikusan megjegyezte, hogy a legjobb lenne otthagyni, elvégre nyilván a vállalat alapító ünnepségére festették oda "49-ben, miniszter elvtárs lehet, örülne neki! Na, de mit szól majd hozzá az „öreg”? Másnap reggel a fél vállalat azt leste, mikor érkezik az igazgató, Mányoki László. A munkások már várták a lépcsőfordulónál. „Főnök, mi legyen ezzel a felirattal?” Az igazgató rámeredt a rikító vörös betűkre. „Mi lenne?! Azonnal eltüntetni! Azok az idők már elmúltak!”
Estére már több réteg friss festék takarta Rákosi elvtárs örökbecsű szavait, a lépcsőház régi fényében ragyogott. Az ünnepség néhány nap múlva annak rendje-módja szerint pompásan lezajlott: lelkes beszédek hangzottak el a szocializmus építésében elért nagyszerű eredményekről és a KÖZTI ebben végzett kiemelkedő szerepéről, időnként felcsendült az udvarias taps, miniszter elvtárs kitüntetéseket adott át és további jó munkát kívánt. Végül megcsendültek a pezsgőspoharak. Sem az alapításkor regnáló „Nagy Sztálin”, sem Rákosi „kizárólagos érdemei” nem merültek fel, sőt az akkor már 16 éve az ország élén álló Kádár János felé sem hangzott el semmilyen köszönet és hála egyik felszólaló részéről sem.
Másnap reggel persze a gőzölgő-illatozó kávéfőző gépet körbeállva megtárgyaltuk az esetet a műteremben. Az én akkori 19 évemhez képest igen koros, húszas éveik végén, harmincas éveikben járó kollégák vitatkoztak azon, hogy jó, jó, Mányoki azonnal száműzte a sztálinista személyi kultusz kriptából előbújó szellemét, de vajon mit tenne egy Kádár-idézettel? Akkor is ilyen bátor lenne?
Sanyika, régi motoros építész rajzoló mint „vox populi” kijelentette: könnyű a döglött oroszlán bajszát cibálni, az „öreg” Kádár elvtárs előtt haptákba vágná magát. Pista, a húszas éveinek végén járó, csillogó szemű tervező ellenben úgy vélte, az igazgató nem holmi pártkáder, hanem igazi szakember, nem tűrne politikai agitációt. Péter, műterem vezető-helyettes, egy korábbi igen nagy potentát fia szerint Mányoki tapasztalt vezető, tudná, hogy az adott helyzetben hogyan cselekedjen megfelelően. Károly, Erdélyország friss ajándéka (aki rövidesen még nyugatabbra találta meg végleges hazáját) csak csóválta a fejét: miről beszéltek, látnátok mi van Romániában, tízszer nagyobb Ceausescu-jelmondatok a falakon utcán, gyárban, iskolában… Rózsa, műtermünk egyetlen (coming outolt) párttagja azt bizonygatta, hogy gyerekek, a vita okafogyott, mert Mányoki nem kerülhetne ilyen helyzetbe, mivel a 70-es évek Magyarországán egyszerűen nem fordulhat elő az, hogy egy munkahelyen vagy bárhol politikusok „aranyköpései”, ócska agitációs szövegek legyenek kirakva! Ez már nem az 50-es évek személyi kultusza, értsétek meg, ez már nem az a párt, nem az a korszak, Kádár nem Rákosi! Miklós, a műteremvezető nem bocsátkozott vitába, csak állt és rejtélyesen mosolygott, mint a Szfinx…
Véget ért a „Szabad Nép” tízperc. Azzal széledtünk szét, hogy mindennek dacára mégiscsak egy európai országban élünk, és talán tényleg igaza van az „öregnek”, hogy azok az idők végleg elmúltak. Miért is jutott most az eszembe ez a régi történet? Nem is tudom…
A szerző építész, volt országgyűlési képviselő
