„Messze jövendővel
komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts…”
Kölcsey Ferenc: Huszt
Az ellenzéket elmarasztaló vélemények sokasodnak – és egyre élesebbek. Okkal. Az országot egy évtizede rossz emberek vezetik. A módszeresen kiépülő centrális hatalmi rendszerük gazdasági, intézményi, személyi bázisa átfogó és szilárd. Demokráciából hibrid rendszerré tették az országot. Leépítik a jóléti – oktatási, egészségügyi, szociális – rendszereket, s megkezdődött a magaskultúra, a tudomány rombolása is. A munkafeltételek afrikanizálásával elnyerték a globális tőke támogatását, így ismét hárommillió koldus országa leszünk. Az ellenzéki pártok tehetetlen részesei voltak ennek a folyamatnak.
A politikai térben azonban érdemi változás reményét hozta 2019 ősze. Az ellenzéki pártok összefogtak, s áttörést értek el az önkormányzati választáson. Vajon elég lehet ez az összefogás később is? Nem!
A polgárságnak lett elege Orbán Viktor rezsimjéből. Többéves elutasítás után a pártok végre azzal számolnak, hogy egy az egy elleni felállás kell a 2022-es győzelemhez. Ennyi elég szerintük, nem kell közös stratégia, vízió. Valóban?
A tisztánlátáshoz még egy megjegyzés. Az összefogás rég lejáratott fogalom volt a Mesterházy Attila vezette „kormányváltók” csúfos kudarca után. Öt évvel később az életben maradás ösztöne kényszerítette ki az összefogást a pártokból. Az okok a 2019. májusi európai parlamenti választásban gyökereznek: az ellenzéki erők közül egyedül a DK ért el két számjegyű eredményt. Az önkormányzati választás a 2022-es totális vereség rémét vetítette előre. Ez hatott: összefogtak.
Azóta eltelt jó fél év, amelynek eredményessége lassan megítélhető lesz. A pártok vezetői, képviselői elfoglalták az önkormányzatok vezető posztjait, de vajon a munkájuk mennyiben teszi szabadabbá a polgárok életét, kiszámíthatóbbá előbbrejutását, tisztábbá a közéletet? A hárommillió városi polgár önkormányzati képviseletének elnyerése hoz-e érdemi változásokat a mindennapokban? Egyik párt sem készült fel arra az esetre, ha győz. Nem voltak hipotéziseik arra vonatkozóan, hogy miként reagálna Orbán hatalmának kisebb-nagyobb csorbítására, különösen, hogy a fővárost is elveszítheti, s akkor számolnia kell nem is annyira „a kezdet végével”, mint inkább „a vég kezdetével”. Nem volt olyan narratívájuk, amellyel Orbánnak szembe kellett volna néznie, mondjuk, az Akadémia, az egészségügy, a kultúra elleni támadásai során. A rezsim fokozza a nyomást, s a pártok védtelen céltáblaként folytatják külön-külön harcukat.
Az elmaradott térségek, a nyomorból kikerülni vágyó emberek a dönteni képes hatalomtól várják sorsuk jobbra fordulását – ezt a nyugati országokban régen feltárt és közismert tényállást ma már hazai kutatások is igazolják. Rontja az ellenzéki pártok esélyét, hogy nem számolnak azzal: esetleges győzelmük után az elszámolástól rettegő rezsim, a kormányzati intézmények hosszú évekre bebetonozott vezetése, az államfő, az Alkotmánybíróság és az ügyészség esetleg romboló üzemmódra kapcsolna, s néhány hét alatt ellehetetlenítené, megbénítaná az új parlamentet és kormányt.
És jött a Covid–19, a karantén, a távolságtartás, a csoportosulási tilalom. Amikor lebénul a cselekvés, az üzeneteké a főszerep. A miniszterelnök élt is a lehetőséggel, és elfogadtatta az időkorlát nélküli „felhatalmazási törvényt”. Meghozott minden olyan érdeksérelemmel járó döntést, amely a demokrácia leépítését célozta: kulturális foglalkoztatottak közalkalmazotti státusának elvétele, oligarchák támogatása százmilliárdokkal az állásukat elvesztő embereknek szánt EU-s forrásokból, a felsőoktatás privatizálása, az önkormányzatok forrásainak, döntési kompetenciáinak csökkentése lépésről lépésre…
Aztán lemondott a rendeleti kormányzásról, s elfogadtatta az ennél is nagyobb és rugalmasabb hatalmat biztosító egészségügyi készenlét, illetve válsághelyzet fedőnevű jogrendet, amelynek bevezetéséhez elég az országos tiszti főorvos javaslata s egy miniszter egyetértése (nehogy Müller Cecília túlértékelje tiszti főorvosi szerepét). Új, súlyosbító elem, hogy a járványügyi helyzeten túl is alkalmazható a rendkívüli jogrend: akár járvány nélkül, az emberek életét, testi épségét veszélyeztető körülmények megléte esetén is életbe lehet léptetni a kontroll nélküli döntéshozatalt. Az önkényt. Ilyen helyzetet szülhet akár egy társadalmi megmozdulás a rezsim elnyomó intézkedései ellen.
Amilyen jól kihasználta a Fidesz a járványveszély kínálta helyzetet a hatalma fokozására, annyira gyenge volt a teljesítménye a vírussal szemben. Ezen a téren az orvosok, az egészségügyi dolgozók, az önkormányzatok, a civilek, önkéntesek áldozatos – sokszor a hatalommal dacoló – munkája minden köszönetet megérdemel. A százezer lakosra jutó 5,5-es halálozási rátát tekintve a június 8-ai adatok szerint nyolc ország között hetedikek vagyunk, Szlovákiában 11-szer kisebb volt ez a szám, egyedül Romániában volt rosszabb a helyzet 6,8-del. Katasztrofálisnak nevezhető az a döntés, amely alapján két hét alatt harminckétezer ápolásra szoruló beteget küldtek haza a kórházakból úgy, hogy az ellátásukról nem gondoskodtak. Ez büntetőjogi kérdéseket is felvet. Mivel titkosították a személyi adataikat, az érintettek nem részesülhettek megfelelő társadalmi segítségben sem. A közülük elhunytak számát ugyancsak bizalmasan kezelik, ami rontja a járvány kezelése iránti bizalmat.
A járvány elején vagyunk túl. A beszerzett lélegeztetőgépek 16 ezres száma (300 milliárd forintért) és a szájmaszkok 150 milliós mennyisége arra utal, hogy az operatív törzs az olaszországi járvány nagyságával vetekedő második hullámmal számol. A járvány gyors felfutásának alternatívája, ha elhúzódik, és hosszú évekig tart a pandémia. Az első esetben sokan veszítenék el az életüket, de a gazdaság hamar felpörögne, a másik forgatókönyv esetében pedig tartósan súlyos gazdasági válsággal kellene szembenéznünk.
Az ellenzéket a veszélyhelyzet defenzívába szorította. Csaknem minden párt a helyi segítségnyújtásban segédkezett. A rezsim által elkövetett súlyos hibák feltárása, közismertté tétele a kormányzati médiafölény, illetve a szólásszabadság gyakorlati felfüggesztése miatt nem tudott kellő súlyt kapni.
A parlamentben a kormány képviselői minősíthetetlen stílusban támadják, alázzák az ellenzéki pártokat. Az Országgyűlés elnökének az a – nem előzmények nélküli – kinyilatkozása, hogy az ellenzék nem része a nemzetnek, minden határon túlmegy. Ez már nem maradhat válasz nélkül. Osztom azt a véleményt, hogy az ellenzék vonuljon ki a parlamentből. Vagy vonuljon át a felsőházi terembe, és ülésezzen külön. Az ellenzéki városokban pedig folytathatnak az eddigiektől eltérően nem replikáló, hanem offenzív munkát.
A járvány még nem ért véget, de arra már lehetőség nyílik, hogy a pártok értékeljék saját teljesítményüket, s közösen fogadjanak el egy olyan narratívát, amely nemzeti múltunk és az EU értékeinek ötvözésével éles kontrasztot mutat mindenkinek a NER-rel szemben. Megfontolandó szakértők felkérése egy olyan jövőkép kidolgozására, amely számol a XXI. század kihívásaival, többek között a klimatikus viszonyok megváltozásával, a digitalizációval, a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésével. Sürgető lenne a helyi együttműködés elősegítése, hogy a 2022-es választás előtt az állampolgárok számára egyértelmű legyen: a pártok nem a hatalomért küzdenek, hanem az ország boldogulását szeretnék minél hatékonyabban, az ő érdekükben és velük közösen elősegíteni. Rendszert akarnak váltani. Mert az új korszaknak ez feltétele.
Mind többen fogalmazzák meg, hogy vezéregyéniség nélkül nem lehet győzni. Én is ezt tettem e lap hasábjain 2018 elején. Ma már van vezére az ügynek. Ő nem más, mint Karácsony Gergely főpolgármester, aki minden előválasztáson győzött, és a Fidesz ellenében megszerezte az első számú legitimációval bíró tisztséget.
Higgyünk Orbánnak, ő is így látja, márpedig ő a kiélezett hatalmi viszonyokban tévedhetetlen. A Pesti úti idősotthonba a főváros kérése ellenére tesztelés nélkül visszaengedtek egy fertőző kórházi beteget – s ebből casus bellit csinált a miniszterelnök. A folyamatban lévő konzultációnak is része lett ez a vád. A Lánchíd a másik véglet: nehogy sikere legyen Karácsonynak egy olyan nemzeti ügyben, amelyet a rezsim kilenc évig tolt maga előtt, s ráégett…
Orbán félti a hatalmát Karácsonytól. Legyen igaza!
A szerző a Kutatási, Technológiai és Innovációs Tanács egykori elnöke. További publicisztikáit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/29. számában jelenik meg július 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/29. számban? Itt megnézheti!
