A hatalom minden igyekezete ellenére hazánkban teret nyert a polgárosodás. „Budapest rebellis város lett” – mondta büszkén Karácsony Gergely főpolgármester nemzeti ünnepünkön. És még 10 város polgármestere cselekszik ennek megfelelően. Ezek a városok esélyt adnak a progresszív erők aktivizálódására. Arra, hogy időben ne visszafelé-, a civilizációt illetően pedig ne Keletre menjünk. Arra, hogy mielőbb utat nyissunk a fejlődésnek, s a nyugati civilizációban hazánk belátható időn belül ismét a neki megfelelő helyet foglalja el.
Ezen a ponton lépett színre a koronavírus, s ezzel egy gyökeresen más helyzet. A Covid–19 a társadalom tagjait, intézményeit és a kormányzatát is vizsgáztatja. Emberségből. Amint az várható volt: az embereket a Covid–19 közelebb hozta egymáshoz. Az együttműködés, a szolidaritás, a segítőkészség a mindennapok része, szervező ereje lett. Megváltozott a hangulat: a közömbös, hideg, olykor ellenséges hétköznapokat a barátságos, megértő légkör váltotta fel. Számos önkéntes szerveződés, civil szervezet, személy jelezte az interneten, de a kapuk környékén, fákon kifüggesztett papírokon is, hogy a miben tudnának a rászorulók segítői lenni. A civil szféra megerősödött. És az a remény is, hogy a kormány a járvány idején igyekszik mindenkinek segíteni.
A kormány is vizsgázik emberségből. Számára ez új terület. Pontosítok. Idegen terület. Az Orbánról alkotott véleményét Bill Clinton – igen találóan – két szóba sűrítette: „hatalom és pénz.” Az „emberség” ettől a rezsimtől nagyon távol van. Az Orbán kormány egyik első dolga volt 10 évvel ezelőtt (a kétharmad birtokában), hogy a fogyatékkal élőket(!) vegzálja, s abból a kevésből, ami még maradt nekik, elvegyen. A Munka törvénykönyvét módosította, s a munkavállalók keservesen kivívott jogait alárendeltséggé fokozta le, hogy aztán 2018 karácsonya alkalmából kiszolgáltatottsággá degradálja (rabszolgatörvény) azt.
A kórházakban most csúcsrajáratás van. Az ő próbatételük azért különösen nagy, mert hazánkban az egészségügy évek óta – a fentiekből fakadóan – a „futottak még” kategóriában senyved. A GDP-ből e területre az EU országok átlagának felét sem (42 százalékát) fordítjuk, az egészségügy szervezete elavult, s mindennek a tetejében évekkel ezelőtt a kormány szétverte a kifogástalanul működő Országos Tisztifőorvosi Hivatalt is. Így aztán a kormány járványkezelő tevékenységére rányomta a bélyegét a hozzá nem értés, a kapkodás, és a szervezetlenség. A kórházak orvosai és ápolói, a háziorvosok mindezeken túltették magukat, s hozzáértéssel, önfeláldozó munkával kiválóan helyt álltak. Az érintkezések korlátozása (mivel ez hatalmi ügy is!) az operatív törzs egyedüli intézkedése, ami még idejében megtörtént, így a vírus okozta elhalálozások száma illeszkedik a környező országok hasonló adataihoz. De van egy kivétel. A Washington Postot idézem: „Magyarországon a demokrácia az első, amit megölt a koronavírus.” A vírusnak azonban ebben szerény szerepe volt: már a halálán volt a jogállamiság is, a parlamentarizmus is.
Számos jel szerint a kormány gyorsan tömegessé szélesedő és néhány hónap alatt lecsengő járvánnyal számolt, amely a gazdaságban csak átmeneti, és kezelhető veszteséget okoz. Az SOS módon szabaddá tett 36 ezer kórházi ágy, a raktárakban heverő, felhasználásra váró több, mint 100 millió védőfelszerelés (miközben mindenki hiányolja kiosztásukat), a maszkok használatát fölöslegesnek ítélő, a tesztelésekkel késlekedő, rendvédelmi karakterű operatív törzs – mind, mind ezt a felfogást támasztják alá. Ide tartozik, hogy Orbán szerint a járvány május 3-án jut a csúcsra. És persze az is, hogy az első döntések sorába tartozott (biztos, ami biztos ) a fegyveres erők bevetése intézményekben, s különösen az, hogy Orbán szükségesnek tartotta az időkorlát nélküli rendeleti kormányzás bevezetését. A május 4-én induló érettségihez való ragaszkodás is ebben az összefüggésben kap értelmet: a mintegy 100 ezer résztvevő a járvány lefutását hátha felgyorsítja. Összességében: a veszélyhelyzet első szakaszán nagy megrázkódtatások nélkül jutottunk túl, az orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak, s a lakosság fegyelmezett magatartásának köszönhetően. A jövőre utaló jelek azonban ijesztőek.
Napjainkra mindenütt a gazdaság újraindítása kerül napirendre. Az uniós kormányok a járvány lényegére tekintettel a munkavállalók számára juttatnak alanyi jogon támogatást, a korábbi bérük 60-80-90 százalékát kitevően. A magyar kormánynál a németek Kurzarbeitjéből a „kurz” duplázódik. Az érintett vállalkozások sora és a támogatás aránya is sokkal rövidebb nálunk, mint náluk. A vírus éles megvilágításba helyezi, és kézzelfoghatóvá teszi az „amennyid van, annyit is érsz” felfogást. Az Orbán-kormánytól a fogyatékkal élők, a gyermekét egyedül nevelő anyák, a nyugdíjasok, a hátrányos helyzetű térségek szegénynegyedeiben élők csak a választásokat megelőzően kapnak valamit. Keveset, amennyi a remény életben tartásához kell. Politikai alaptézis ugyanis: a nehéz helyzetben lévők a kemény döntésekre kész hatalomtól várják sorsuk jobbra fordulását (Tony Judt, John T. Jost...). A választók millióit kell tehát apátiában tartani. Többségük a 700 ezer mikro-, kis-, és közepes vállalkozás alkalmazottai, akiket immár 10 éve tudatosan tart nyomorszinten a rezsim. Az itt foglalkoztatottak – családtagjaikkal 2-2,5 millió ember – valóban a Fidesztől várták életkörülményeinek javulását, s ezt szavazataikkal bizonyították is.
A vírus azonban mindent borított. Az embereké az elsőbbség. Az EU a már nálunk lévő forrásokból 2000 milliárdot átengedett járványügyi célokra, s ezt megtoldotta 420 milliárd forinttal. Ehhez jön a járványra hivatkozva elvett pénz a bankoktól, pártoktól, önkormányzatoktól. Ennyi pénzzel kellene megsegíteni a bajba jutott embereket, elkerülni a személyes tragédiákat. De úgy tűnik, Orbán nemet mond. A veszélyeztetett emberek eddig is kívül estek a hatalom látóterén. „Nem védekezünk! Támadunk! A segély alamizsna, leépülés, kuncsorgó élet… ” Munkahelyteremtés címén az oligarchák pénzelése jön. „Ahány munkahely megszűnik, annyit hoz létre a kormány”. A társadalmilag, szociálisan, de sok vonatkozásban területileg is kettészakadt országban ennél cinikusabb szöveg alig képzelhető el. Az egyéni, családi sorsokon csak az azonnali, közvetlen támogatás segítene. Ez még a sokkal gazdagabb országokban is így van, elég Ausztriát, Németországot említenem. Nagy kérdés azonban, hogy a szűk baráti-, vagyonos körnek a járvánnyal dacoló többszáz milliárdos támogatása milyen társadalmi reakciókat vált ki? Annál is inkább, mert új elem, hogy most a középosztály lecsúszása is beindult.
A szegénysorban levők pedig minden eddiginél rosszabb, már-már elviselhetetlen helyzetbe kerülnek a célzott, közvetlen támogatás híján. A társadalom – szerény véleményem szerint – most nem fog birkanyájként viselkedni, ha a válság tartós jelleget ölt. A nincstelenség, a kilátástalanság, az éhezés és a koronavírus miatti félelmek együttesen soha nem tapasztalt indulatok forrásává válhatnak. Számolni kell azzal, hogy tömegesen ismerik fel a rezsim valódi arcát, s az eddig őrzött reményeket a gyűlölet váltja fel. Ez az élethelyzet társadalmi krízishez vezethet. Társadalmi katasztrófára figyelmeztetett 15 kiváló közgazdászunk, s a hozzájuk csatlakozó számos értelmiségi. Az ellenzék pedig most is jogos kérésekkel ostromolja azt a kormányt, mely eddig sem vette figyelembe javaslatait.
A hatalom nem érzékeli a társadalmi konfliktus veszélyét? Vagy kezelhetőnek tartja azt? Félő azonban, hogy a „nincs ingyenpénz” felfogást a koronavírus más megvilágításba helyezi. Van ugyanis ingyenpénz – a hatalom birtokosainak. Mint eddig. Csak most az árát megfizetők nem lesznek olyan megértők, mint eddig.
Az ellenzéki pártok sem érzékelik, hogy válság felé megyünk? Többségük nem. A NER kiállta a Covid–19 próbáját, sokkal jobban működik, mint valaha is gondolták létrehozói. Minden pártnak van mozgástere, mind lát esélyt az előbbre jutásra – a többiek rovására. Amíg a pártok külön külön küzdenek a Fidesszel, a hatalommal, s nem tudnak közös stratégiát kidolgozni, Orbán helyzete stabil. Konrád Györgyöt idézem: „Luthernek előbb ki kellett szögeznie a templomra a téziseit, hogy aztán jöhessen a reformáció”. Csak elhatározás kérdése, hogy valamennyi párt egy közös stratégiával álljon elő. Apropó is van. A Freedom House most tette közzé: „Magyarország már nem demokrácia, hanem hibrid hatalom”. 2019-ben kiestünk a „félig demokrácia” kategóriából, az EU országok közül egyedüliként.
Van egy szólás-mondás: minden rosszban van valami jó. A kérdés: mi lehet jó a veszélyhelyzetben? Az, hogy a munkaalapú társadalom léket kapott. No, még nem nagyon látszik ez a kudarc. Magyarország még megy tovább, időben hátra, civilizációban Keletre. De már nem sokáig. A tudásalapú társadalom már elindult egy ösvényen. És már (talán) kezdetét is vette az a minőségi fordulat, ami a tudásalapú társadalom megerősödését eredményezi.
A digitalizálásról van szó. A digitális oktatás elrendelése – kétnapos felkészülési idővel – Orbán Viktor bátor és helyes döntése volt. Ahhoz kellett bátorság, hogy a miniszterelnök odadobja a gyeplőt a pedagógusok, a szülők és a tanulók közé. Két okból.
Először: azonnal kiderült, hogy a kormányt súlyos felelősség terheli az általa elfogadott Digitális Oktatási Stratégia (2016 októbere) végrehajtásának elmulasztása miatt, különösen a hátrányos helyzetű térségekben. Világossá válik mindenki számára, hogy a NAT erőltetése holtvágány, a digitalizáció pedig előkészületek híján is győzni tud. Másodszor: nyilvánvalóvá válik, hogy a most felszínre kerülő hiányosságok miatt tudásban százezrek még jobban, tartóssá válóan le fognak szakadni. Néhány gyöngyöspatai fiatal esetében az oktatásbeli leszakadás közismert lett, sőt: a Kúria e tényállás miatt jogerős ítéletet hozott. A 100 milliós büntetésnek köszönhetően megítélhető, hogy például 200 ezer fiatal tudáshiánya mekkora nemzetgazdasági veszteséget okoz majd a digitalizáció időszakában.
De: beindult a digitális oktatás. Az imént néztem végig a 7 éves (!) Samu egy napjáról szóló, általa készített videót: hogyan tanul, játszik, bolondozik a digitális eszközök kiváló kezelésével – a karanténban. A jövőt láttam, amit már kezdtem reménytelennek tartani. Van esély.
Hihetetlen a történet: Széchenyi hazájában, a XXI. században súlyos veszélyhelyzet kellett ahhoz, hogy a kormány ellenében (!) az oktatás megújuljon, s beinduljon a digitalizáció. És ezzel sok-sok évet nyerjen az ország: az oktatás nálunk is beléphet a modern világba. A NAT-ot (remélem) el lehet felejteni.
Új helyzet van, új szemlélet, új válságkezelési prioritások kellenek.
Itt tartunk. Kérdés, hogy a koronavírus-járványból ránk kényszerített magányból, a home office elterjedéséből tudunk-e lendületet venni, átértékelni rossz szokásainkat, amikbe már beletörődtünk, elfogadni a feltétel nélküli alapjövedelmet, és felvenni új, modern életformákat az online megoldások alkalmazásával, építve arra, hogy a fiatalok már beleszülettek a digitalizációba. A változások pedig majd talán együtt járnak új erők, új (megújuló?) pártok színre lépésével, s mindez a modern világ felé segítheti hazánkat. Reménykedjünk, hogy megvilágosodhatnak a választók, s a polgári értékek, a tudomány, a tudás, az együttműködés, a szolidaritás értékei a diktatórikus törekvéseket hatástalanítják, s végre, 12 év kihagyás után újraindulhat a XXI. század.
A szerző a Kutatási, Technológiai és Innovációs Tanács egykori elnöke
